Peking, Madárfészek stadionKezdődik az olimpia. Mivel mostanában fanyalogni illik róla, tudom, hogy sokak szemében leszek bunkó, amikor közlöm: nézni fogom, amit csak tudok (éjjel, sajnos, nem bírok sokáig fönnmaradni), szurkolni fogok a magyaroknak, és valószínűleg el fogok érzékenyülni, ha látom, hogy egy magyar győztes a Himnusz alatt a könnyeivel küszködik.

De: nem ehhez fog igazodni az életem, nem lesz tragédia, ha valamiről lemaradok, és nem csak a magyaroknak fogok drukkolni. Vannak mások is – például az oroszok vagy a latin-amerikaiak –, akiket különböző, teljesen szubjektív okokból szeretek, s lesznek bizonyára etióp, angol vagy – horribile dictu ­– kínai versenyzők, akiket most fogok megszeretni, és ha az ő győzelmi örömüket vagy meghatottságukat látom, akkor is elérzékenyülhetek.

Szeretem az olimpiát, mert szeretem a sportversenyeket (már ahol ember küzd emberrel, mert a Forma-1 például teljesen hidegen hagy), és szeretem az ünnepeket.

Nem vagyok (teljesen) hülye, és tudom, hogy igazuk van a fanyalgóknak is. Biokémia, üzlet, politika a bírálatok tárgya. Csak éppen az nem tetszik, hogy úgy tesznek, mintha ez most, Pekingben jelenne meg vagy válna nyilvánvalóvá.

Azt mondják, már nem a sportolók, hanem a kémiai laborok és az orvosteamek versenyeznek egymással, és ez sajnos igaz. De ezt tudjuk azóta, hogy a 70-es években férfias küllemű és orgánumú NDK-s lányok nyerték az úszóversenyeket. Attól még szeretjük őket – a mieinket –, és nagyon reméljük, hogy nem buknak le a doppingteszten. Ami nem ugyanaz, mintha azt hinnénk, hogy nem használnak „teljesítményfokozó” vagy „fáradtságérzetet csökkentő” szereket (s végül is nem mindegyikük hal bele). S vajon kit érdekel, hogy 10-12 éves gyerekeket cirkuszi állatként idomítanak, hogy tornász- vagy úszóbajnok legyen belőlük. (Amikor az ország „Egérkéje” visszavonult, megfogadta, hogy soha többé az életben nem megy vízközelbe.)

Üzleti szempontok, a szponzorok, a hirdetésekből élő tévétársaságok határozzák meg az olimpia – hangzik a keserű vád. Pedig hát legkésőbb 1996, Atlanta óta ez egyértelmű; az volt már maga döntés, hogy az újkori olimpiák centenáriumára nem Athén, hanem az amerikai város kapta a rendezés jogát. (Mellesleg: mi az, amit ma nem a pénz határoz meg? Egészségügy? Oktatás? Az, hogy a pamuttrikót Hódmezővásárhelyen vagy egy kínai kisvárosban hurkolják össze?)

1936 Berlin Az olimpia – ahogy anno dacumál Coubertin báró és Kemény Ferenc elképzelte – úriemberek versengése volt, azoké, akik kedvtelésként űzték a sportot, s az amatőrséget olyan szigorúan vették, hogy Jim Thorpe amerikai atlétától az 1912-es olimpia után egy évvel visszavették az öt- és tízpróbában nyert aranyérmeit, mert évekkel korábban meccsenként 2 dollárért játszott egy alacsony osztályú, helyi baseballcsapatban. Az 1950-es évektől az olimpiákon főszerepet játszó „szocialista” országok versenyzőiről – mondjuk egy Puskás „Öcsiről” – csak a teljesen hülyék gondolhatták, hogy valóban amatőr. Meg a képmutatók, akik még évtizedekig ragaszkodtak az amatőrség látszatához, és ezért kitiltották az olimpiákról a világ legjobb focistáit és kosarasait.

Politika. Egyszerűen marhaság politikamentes olimpiáról beszélni, hiszen a célja a nemzetek, országok közti béke és barátság szolgálata volt: „A béke vagy te, sport!” – hangzik Coubertin ódája. Nem vagyok teljesen tudatlan hülye és nem vagyok naiv. Tudok róla, hogy például az 1920-as olimpiáról kizárták az első világháborúban vesztes országok sportolóit. Tudok róla, hogy Hitler mire használta föl az 1936-os olimpiát, megőrizte ezt az utókor számára a zseniális Leni Riefenstahl náci propagandafilmje. (A világ persze bonyolult: Göring hazahívta a nácik elől már emigrációba menekült zsidó Helene Mayer tőrvívót, aki a döntő után a dobogó második fokán állva náci köszöntéssel, felemelt karral ünnepelte az eredményhirdetést – az első egy magyar zsidó, Elek Ilona lett; s a fajelmélet nagyobb dicsőségére a berlini olimpia legnagyobb sztárja egy amerikai fekete bőrű atléta, Jesse Owens lett.) 1948-ban és 1952-ben nem indulhattak a németek; az 1956-os olimpiára árnyékot vetett a magyar forradalom leverése és a szuezi háború; 1968-ban Mexikóvárosban az olimpia előtt néhány héttel vagy száz halottja volt a tüntető diákok elleni sortűznek; 1972 München: palesztin terrorakció, s aztán a bojkottok – ki ezért, ki azért: 1976, 1980, 1984…

Most széplelkek azon háborognak, hogy micsoda cinizmus: olimpia egy diktatúrában, amely elnyomja a tibetiek önrendelkezését… Tényleg diktatúra, de leszarom. Fogalmazhatnék szofisztikáltabban, hosszan magyarázhatnám, hogy egymilliárd háromszáz millió ember, meg a világ leggyorsabban fejlődő, átalakuló, legizgalmasabb országa; hogy ne higgyünk már az európai liberális demokráciák egyedül üdvözítő voltában, meg hogy… de minek.

Az olimpia nem arra való, hogy számon kérjük rajta a világ gondjait – háborúkat, igazságtalanságokat, nyomort –, hanem hogy néhány napra (ha lehet) ne gondoljunk rájuk, szabaduljunk tőlük. Ahogy a család egymást únó-utáló tagjait évente egyszer összehozó karácsony alkalmával. Képmutató ünnepek – de ez van, ez jut nekünk. Legalább ennyi.

Az olimpiának ugyanis nem a valósága, hanem az ideája fontos. Az, hogy még vannak elképzeléseink arról, hogy milyennek kéne lennie a világnak.

 

Szerző: rás  2008.08.06. 21:28 7 komment

Címkék: olimpia

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr364928944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_10155 2008.08.07. 06:09:56

ismét nagyon jó írás! (egyébként pedig a főoldalról jöttem -- gondoltam szólok...) ;)

Ismeretlen_57265 2008.08.07. 07:05:55

Helene Mayer - ezt a történetet nem tudtam eddig,kicsit böngésztem most hozzá...megint tanulhattam valami újat. Köszönöm! És csak azt tudom mondani, amit drc: ismét nagyon jó í- rás. Ja, és reménykedjünk,hogy sokszor lesz alkalmunk szemünket törölgetni a Himnusz alatt. :)

Ismeretlen_46946 2008.08.07. 10:09:58

drc, yko: köszönöm. Közben a végét megváltoztattam, mert tegnap este, kicsit fáradtan, csak azt felejtettem ki, amiért írtam.

Ismeretlen_78065 2008.08.07. 10:40:59

Én viszont sajnos immúnis vagyok a sportra, és ebbe az olimpia is beletartozik. A magyar sikereknek persze örülök, de hogy nézzem is, azt elképzelhetetlennek tartom.

bobi 2008.08.07. 18:28:22

én angliában vagyok sajnos és pont úgy dolgozom, hogy semmit nem fogok látni a mieink versenyszámaiból, pedig én rajongok a sportért és az olimpiáért is. a szívem szakad, hogy nem szurkolhatok nekik csak lélekben, pedig annál felemelőbb érzés nincs, amikor egy magyar nyakába akasztanak érmet, netán a magyar himnusz szól... mert az előtte lévő pillanatok, amikor legtöbbünk ökölbe szorított kézzel és kigúvadt szemmel szurkol, hogy gyerünk, meglesz, még egy kicsit, már csak 20 méter vagy már csak 20 mp lányok, fiúk... és aztán ott vannak a célban és bizony én velük együtt sírok a meghatottságtól és büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. hát ennyi.

Marci · http://www.mindenkikotoben.com 2008.08.07. 20:11:24

Ellenvelemenyem: http://www.mindenkikotoben.com/?p=854 :-)

Ismeretlen_102949 2008.12.06. 16:56:53

Kicsit megkésve ugyan, de.. Maximálisan egyetértek minden egyes leírt mondattal. Ez az a fajta hozzáállás, amit végig hiányoltam az olimpia előtt, közben és alatt a "véleményformáló értelmiség" részéről.
süti beállítások módosítása