Egy tegnapi szar irodalmi est  inspirálta a következő bejegyzést. Vacilláltam, hogy Ady időszerűségéről és az előadóművészet problémáiról írjak-e, végül a könnyebb, látványosabb (szagosabb [bár a szarnak is erős illata van]) megoldást választottam.

A Nemzeti Színházban a Nyugat centenáriuma alkalmából Alföldi Róbert rendezésében mutattak be egy összeállítást Ady és Babits verseiből és publicisztikájából. Elviselhetetlen volt - az esztétikai szempontok mellett azért, mert a szűk térben (Gobbi Hilda terem, a nézők körbeülik a színészeket, én az első sorban) szinte folyamatosan cigarettáztak a színészek, nyilván a nagyobb művészi hatás kedvéért. Egyikük kb. 1, a másik 2 méterre volt tőlem, további ketten kicsit távolabb. Nem bírom a cigarettafüstöt, egyébként is hogy jönnek hozzá, amikor arról van szó, hogy Európa- és Amerika-szerte szinte minden nyilvános helyről száműzni akarják a dohányzást! Találtam egy papírdarabot a zsebemben, azzal próbáltam legyezgetni magam (remélem, látszik majd a tévéfelvételen), és már ott tartottam, hogy demonstratívan fölállok és kimegyek - egy ilyen helyzetben minden gesztus demonstratív -, amikor szerencsére kitört a szünet (abbahagyták Ady vegzálását), mi pedig elmentünk, lemondva arról, hogy megtudjuk, mit csinálnak Babitscsal.

Szóval: cigaretta. Az első cigim Kossuth volt; kb. két és fél éves koromban - ettem... Egy vasárnap délután a szüleim arra ébredtek a szunyából, hogy a fiuk (én) üvöltve hány. Mint kiderült, kinyúltam a rácsos gyermekágyból, elértem az apám éjjeli szekrényén álló cigarettát, és - ahogy tőle láttam, a számba vettem.

A következő élményem tízéves koromból, 1956-57 teléről származik: a II. kerületi pártházat őrző szovjet katonáktól kaptunk - ott szánkózó fiúk - cigarettát, azt hiszem egyet slukkoltam belőle.

Pár év múlva anyám Mátra típusú (rövid, női) cigijét dézsmáltam - emlékeim szerint nem azért, mert ízlett, hanem mert már nagyon szerettem volna nagyfiú lenni. (A szüleim közben elváltak, a mostohaapám nem cigizett, aztán apám 48 évesen - amikor én 16 voltam - belehalt harmadik szívtrombózisába, az orvosok szerint nem függetlenül az intenzív dohányzástól. Na meg a világháborútól, a munkaszolgálattól, a kommunistaságától, a válásától stb.. De ez egy másik történet.)

18 évesen kezdtem el rendszeresen cigarettázni. A Fecske, az első magyar füstszűrős cigaretta lett szenvedélyem első tárgya. Volt aztán egy Savariás korszakom - ez egy erősen illatosított és később állítólag kábító (mérgező?) hatása miatt a forgalomból kivont termék volt -, hamar átszoktam róla a Symphoniára. A „mezitlábas" vagyis füstszűrő nélküli Symphoniára. Ez lett aztán az igazi kedvencem, és csak szükségből, egészségi okokból (=gyávaságból) tértem át később a füstszűrős Symphoniára. Kb. napi egy doboz volt az átlagfogyasztásom. Buliban, vizsgaidőszakban több.

Hosszú évekig rituálisan hozzátartozott a munkához. Hírszerkesztőként dolgoztam, akkoriban telexgépen jöttek a hírek az MTI-től. A munkafolyamat úgy nézett ki, hogy ha találtam egy MTI-anyagot, amiből hírt kellett csinálni, akkor az 1-3 oldalas jelentésben aláhúzogattam azt az 5-10 sort, amit fel akartam használni, telefonon behívtam a gépírónőt, megvártam míg kegyeskedik bejönni (pedagógiai célzattal mindig várakoztatott egy kicsit), kínos precizitással rendet csinál az asztalán, esetleg b*tat egy kicsit, amiért zaklatom, aztán ráhelyezi kezeit az írógépre, én rágyújtok, és elkezdek diktálni.

33 évesen szoktam le. Voltak korábbi kísérleteim is, a legtovább fél évig bírtam ki, de aztán egy szerelmi bánat miatt rágyújtottam egyre... aztán a többire. A végleges leszokás úgy történt, hogy egy éjszaka arra ébredtem, valaki ül a mellemen és meg fogok halni. Megijedtem - nemcsak apám emléke miatt, hanem hipochonder is vagyok -, és megfogadtam, hogy ha megérem a reggelt, abbahagyom a dohányzást. Megértem. Abbahagytam. Amikor még egy hét múlva is éreztem a szorítást a mellkasomban, elmentem az orvostudományhoz. Megállapították, hogy a szívemnek semmi baja, viszont részint neuropata vagyok, részint meszesedik a nyakam, és annak a kisugárzása érződik a mellkasban. Megnyugodva léptem ki a Péterfy Sándor utcai rendelő kapuján, a zakóm zsebéből előhúztam egy szál cigarettát, rágyújtottam - és nem ízlett. Akkor jó - gondoltam -, eltapostam, azzal, hogy akkor én most le vagyok szokva. Aztán nehéz idők jöttek: munkához, kaja után, kávéhoz, nagy baráti beszélgetésekhez, intenzív lelkiélethez pokolian tudott hiányozni. De nem szoktam vissza.

A feleségem cigarettázik. Igyekszem pokollá tenni az életét. Csak a konyhában, nyitott ablaknál dohányozhat, és soha nem mulasztom el megjegyezni, hogy bűzlik a cigitől. Érdekes, az ő cigarettafüstje sokkal jobban irritál, mint mondjuk, valamely vendégünké (akinek persze szintén csak kint lehet).

Különösebben soha nem vonzottak a flancos cigaretták, tudtam, hogy tartósan úgyse telne rá, meg aztán amikor még szenvedélyes dohányos voltam, elég kicsi volt a hazai választék. Volt azért egy kedvencem, a Peer; szerintem leginkább az elegáns doboza tetszett. A mostohaapám anyjától évekig kaptam a születésnapomra egy dobozzal. Már rég leszoktam, amikor egyszer egy barátom Peerre gyújtott rá; kértem egy slukkot. Finom volt.