Itt nyűglődtem a gép előtt, hogy megírjam az amerikai útirajzok újabb részét, amikor megláttam a hírt, hogy lövöldözés volt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban; egy 88 éves férfi puskával lőtt a biztonsági őrökre. Ezzel eldőlt a téma.

Természetesen voltunk ott. Remélem, nem azt a kedves, nagydarab, fekete biztonsági őrt érte baj, aki fél perc alatt mellettünk termett, amikor tanácstalanul böngésztük a táblákat, mivel töltsük el a hátralévő félórát, amíg bemehetünk a múzeum állandó, központi kiállítására. Átfutott a fejemen, hogy azért jött oda, mert gyanús az őgyelgő ember, de ez mellékes volt: hihetetlen kedvességgel javasolta az egyik mellékkiállítást - nem sejthette, hogy telibe talál: a náci propagandáról volt szó, és feleségem és én is újságírók (is) vagyunk. Mindketten hosszú ideig szolgáltuk a direkt kommunista propagandát. Ez most nem dicsekvés volt, hanem annak jelzése, hogy tudom, miről beszélek. Döbbenetes a hasonlóság a kettő között, formákban, eszközökben, s nem egyszer tartalomban is... És ami különösen fájt: a náci politikai plakátokon is ott volt az a 20. század eleji, részben konstruktivista, részben expresszionista grafika - á lá Bortnyik, Uitz vagy éppen Rodcsenko -, amit annyira szeretek. A kiállítás bemutatta a politikai propaganda különböző aspektusait - az újságoktól a tömegrendezvényekig, a pártszervezéstől az ellenségképzésig, a gyűlöletkeltésig, korabeli sajtóanyagokkal, fényképekkel, plakátokkal, filmösszeállításokkal és rengeteg eligazító magyarázattal, sohasem szakmai zsargonba bonyolódó minitanulmányokkal. Csak egy apróság: a náci Németország volt az első, ahol rendszeres televíziós műsorsugárzás volt. Goebbels úgy képzelte, hogy a mozikhoz hasonlóan az emberek nagy közösségi helyeken fogják nézni a műsort, amely elsősorban a politikai propagandát szolgálja majd. A vártnál azonban kisebb volt az érdeklődés, ezért elhatározták a néprádióhoz hasonló, olcsó családi tévékészülékek gyártását, de közbe szólt a háború, erre már nem volt pénz, energia.

Lelkiismeretes (Máté szerint sznob) turistákhoz illően rengeteg múzeumban jártunk New Yorkban, Bostonban és Washingtonban. Közös jellemzőjük a gazdagság, a nagyvonalúság épületben, kiállított anyagban egyaránt, valamint a szakmai profizmus, amellyel a legkülönbözőbb műveltségű látogató figyelmét igyekeznek lekötni. Különösen fontosnak tartják a gyerekeket. A Holokauszt Múzeum egy másik kiállítása egy tizenéves gyerek szemével mutatja be a németországi zsidók sorsát: egy (fiktív) kisfiú, Daniel naplója a „tárlatvezető", megismerkedünk egy kisvárosi, kétgyermekes kereskedőcsaláddal, a lakással, konyhával, gyerekszobával, bútorokkal, játékokkal, megtudjuk, hogy hova járt iskolába, mit csinált szabadidejében. S aztán, bekúszik az életükbe a politika: a zsidó üzletek bojkottja, majd bezárása, a gettó, végül a koncentrációs tábor. Egyébként a felnőtt látogatók számára is igyekeznek megszemélyesíteni a történelmet. A belépőjegy mellé mindenki kap egy Identification Cardot, amely egy valóságos személy élettörténetét tartalmazza. Én Martin Weiss „lettem", aki 1929. január 28-án született az akkor Csehszlovákiához tartozó kárpátaljai Polanán, s apjával együtt a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Apja ott halt meg, ő túlélte, és kivándorolt Amerikába. A rövid szöveg egyébként kitér Kárpátalja 1939-es magyar megszállására, és az ezt követő zsidóüldözésre is.

Sok mindent lehetne/kellene még mesélni a múzeumról (és a történelemről), de most egy dolgot említek még: a kiállításokat és magát a holokauszt fogalmát nem korlátozzák csak a 30-as, 40-es évek zsidóüldözésére és népirtására, szervesen illeszkedik hozzá Ruanda, Bosznia és Darfúr is, például az ottani genocídiumok túlélőinek videóra vett tanúvallomásaival.

Egyébként New Yorkban is megnéztük a Zsidó Múzeumot, amely elsősorban a Kelet-Európából az 1880-as évektől tömegesen bevándorló zsidók életét mutatja be. Bostonban az utcán sétálva, a város központjában „botlottunk bele" egy holokauszt-emlékműbe: egy üvegfolyosón kell átmenni, ahol a falba nevek, egykori zsidó települések és koncentrációs tábornevek vannak bemarva. San Franciscóban is „terven kívül", véletlenül vetődtünk el a Modern Zsidó Művészeti Múzeumba, ahol a szovjetunióbeli egykori zsidó színházak történetét mutatták be éppen, a többi között Chagall jelmez- és díszletterveivel, 20-as évekbeli színházi előadások filmre vett részleteivel.

És még két San Franciscó-i élmény a témához kapcsolódóan. A kínai negyed bejáratát a Grand Avenue-n egy hatalmas kínai kapu jelzi. A kapu utáni első, hatalmas üzlet kirakatain át érdekes, régi bútorok, csillárok és hihetetlenül ízléstelen, csiricsáré tárgyak egyvelege tárul a bámészkodó elé. Bementünk, bámészkodtunk, felváltva ámultunk és röhögtünk, míg a tulajok beszélgetésbe nem elegyedtek velünk. Nem igazán kínaiak voltak, Izraelből vándoroltak be.

A másik epizód a Spamelot című musical volt. Nagyon szórakoztató Broadway-show a Monthy Pithon Camelot- (Arthur király-) paródiája nyomán - egy kb. 10 perces betéttel arról, hogy a Broadway-on nem érvényesülhet az, aki nem zsidó. Döbbenten néztük, a dolog Európában előadhatatlan lenne, antiszemitának, uszítónak bélyegeznék, itt mindenki nagyon jól mulatott rajta. Nincsenek komplexusaik.