Csak az ökör következetes. Blogom profiljában fennen hirdetem, hogy "nem fotózok, nem zenélek" ... oszt' mégis. (Bár a fotók többségét Judit készítette.)

Az első fotó természetesen "Naplemente a Grand Canyonban" - mert megígértem Saintnek. Nem mesélem el, hogy a Grand Canyon nagyon nagy és nagyon kanyon. Petőfi már megírta: "Ó, természet, ó dicső természet..." Kurva szép, és érezheted, hogy milyen parány vagy.

A következő természetesen napkelte. Las Vegasban, ahol ez volt az egyetlen természetes dolog, amit láttam. Ez volt az egyetlen hely Amerikában, amit utáltam. De a kép szép - és én készítettem.

És ami nem természetes, de jópofa. Sétálunk New Yorkban, a Lower East Side-on: régi kereskedő negyed, galériák, antikvitások. Egyszercsak egy szélesebb útkereszteződésben, ahol kinyílik a horizont, a távolban, egy magasabb ház tetején szobrot veszek észre: férfialak, jellegzetes pózban, jobb keze kb. 125 fokos szögben előre mutat. "Lenin" - mondom, Judit röhög, hogy milyen vicces vagyok. Egy óra múlva arra vezet az utunk, s már semmi kétség: a korosztályunkba bevésődött a pétervári Finn pályaudvar előtt az Áprilisi téziseket meghirdető Lenin kánonszobra. Közelebb megyünk, a Houston Street 250 portálján a házszám: Red Square 250. Bemegyünk, nem derül ki, hogy lakóház vagy irodák vannak benne, netán a KGB helyi rezidensének székhelye, de a hallban portás. Kérdezzük, miért Red Square; vigyorogva kivezet, s mutatja, hogy a dupla kapu közötti bélletre egy kb. 25x25 centis vörös négyzet van festve. Jön ki a házból egy férfi, lelkesen mondja, hogy a tetőn Lenin-szobor is van. Mondjuk neki, azért vagyunk itt, de miért van itt a Lenin. Megvonja a vállát: csak. Ő elmegy, mi is, mert a portás nem enged fel a háztetőre.

És lehet, hogy megver érte, de Leninről eszembe jutott egy kis ajándék Clodiusnak. San Franciscóból, az Ashbury Haightsról, amely a 60-as években a hippik központja volt, de ma is érdekes figurák mászkálnak ott, és az útikönyv nem tanácsolja a környéken való késő esti, éjszakai bóklászást.

Ez egy póló a The Cannabis Company nevű üzlet kirakatából. A bejáratnál hatalmas tábla hirdeti, hogy ők nem árulnak füvet, azt se tudják, hol árulnak, sőt azt se, hogy mi az a "fű". Legfeljebb teafű, meg más keleti izé kapható, ami most az ezotérika jegyében elöntötte a környéket. De azért a hagyományok élnek tovább. Pesten valahogy nem szeretek beléjük botlani, ott őket is szerettem. (Mondom, csak Las Vegast nem.)

És akkor a végére (nyugi, csak ennek a résznek lesz most vége, mert már későre jár) egy emelkedettebb, filozofikusabb, történelmi jelentőségű kép:

Én és Lincoln

Tudom, hogy hülyeség, de egy kicsit megilletődtem. Bár, tulajdonképpen állandó megdöbbenés és meghatódás volt bennem egy hónapon át, hogy én itt (ott) vagyok - ezt fiatalabb olvasóim nem fogják érteni, de nem baj.

Szóval Washingtonban kb. kétszáz méter sugarú körben ott van az egész USA-történelem. A Washington Monument, a Lincoln-emlékmű, és a háborús emlékművek. A legújabb - természetesen a legnagyobb - az, amit George W. Bush elnöksége alatt avattak fel, a II. világháborús (egyébként szép, nagyvonalú) emlékmű. Egészen szörnyű a koreai háborús emlékmű; szép, egyszerű a vietnami háborúban elesett több mint 50 ezer amerikai katona nevét őrző márványfal.

De ugyanígy meghatódtam San Franciscóban, a Yerba Buena Parkban álló Martin Luther King emlékműnél. Kingtől, a falon sok nyelven olvasható beszédrészleteitől is, de még jobban, hogy az emlékmű előtt egy fehér srác és egy fekete lány csókolózott hosszan, elmélyülten. Lehet, hogy az idegenforgalmi hivatal megbízásából.