Platennek

„Na mi újság Wágner úr?" (Rejtő Jenő)

„Wagner nem polgári lény a szabályszerűség vagy beilleszkedés értelmében; és mégis polgári légkör veszi körül, századának légköre, akárcsak Schopenhauert, a kapitalista filozófust: moralizáló pesszimizmus, világvége-hangulat zenekísérettel... - s mindez egybekötve monumentalitással, formai nagyszerűséggel, mintha a nagy forma az erkölcs tartozéka volna." (Thomas Mann)

A tragédia, a világ, a világrend összeomlása teljes: a negyedik este, Az istenek alkonya végén a főisten (Wotan) által az istenek világának megmentésére megjelölt, de istentelen körülmények között (házasságtörés, testvérszerelem) született hős (Siegfried) halotti máglyájának tüze eléri a Walhallát, az istenek csarnokát; csak a sötétség birodalmának képviselője, a Nibelung-ivadék Hagen marad életben; a visszakapott aranynak örvendező rajnai sellők zavaros, mocskos vízben úszkálnak. Mellesleg a Rajna ugyanilyen koszos, Rába-módra habzó volt már három nappal korábban, A Rajna kincse kezdetén is, amikor még megvolt az arany, amikor még „zavartalan" volt a világrend.

Zavartalan? Rend? Ott ahol a főisten fűvel-fával - istennővel és halandó asszonnyal - csalja a feleségét? Ahol egy halandó ivadékától várja a megváltást (hol hallottam még ilyenről?), de aztán könyörtelenül feláldozza? Ahol a sors fonalát szövő nornák valójában csak a már megtörtént eseményekből dolgoznak, s a szilárd pontot, ahova hálójukat kikötik, a világkőrisfát Wotan vágatja ki... Minden zavaros a világban, az istenek nem egyszerűen szeszélyesek, hanem határozatlanok, tévelygők, erőtlenek, de az emberek - a legkiválóbbak is - nekik vannak kiszolgáltatva, s csak a galád, az ármánykodó, a gonosz marad talpon.

Nekem most erről szólt A Nibelung gyűrűje.

S mint oly sokszor, Wagnertől Thomas Mannhoz rohanok. Wagner halálának ötvenedik évfordulóján, 1933-ban (!) írt esszéje, a Richard Wagner szenvedése és nagysága így kezdődik:

„Szenvedő és óriási, mint a század, amelyet a maga teljességében kifejez, a tizenkilencedik... Nekünk, akik ma élünk, s túl vagyunk terhelve kétségkívül páratlanul nehéz és újszerű feladatokkal, sem időnk, sem kedvünk igazságosan megítélni a mögöttünk elsüllyedő korszakot, amelyet polgárinak szokás nevezni; úgy viseltetünk a tizenkilencedik századdal, mint fiú az apjával - keményen, bírálón -, és ez így helyes. Vállvonogatva szemléljük hitét, mely eszmékbe vetett hit volt, csakúgy, mint hitetlenségét, azaz mélabús relativizmusát. Megmosolyogjuk értelembe és haladásba vetett liberális bizakodását, materializmusát túlságosan egyöntetűnek látjuk, monisztikus és magabiztosan fölényes világmagyarázatát rendkívül sekélyesnek. Mégis: e század tudományos gőgjét kompenzálta, sőt legyőzte pesszimizmusa, éjszakához, halálhoz való zenei vonzódása és kapcsolata... Ezzel azonban összefügg egy bizonyos nagyot akarás... Igen, jellege és sajátossága a nagyság, mégpedig a komor, szenvedő, egyben szkeptikus és keserűen igazlátó, fanatikusan igazságkereső nagyság, amely az olvadó szépség tűnő mámorában, rövid, kiábrándult boldogságra is képes..."

Érteni vélem a 20-21. század fordulóján Magyarországon (is) felújuló Wagner-kultuszt.

A Thomas Mann-esszéből tudom, hogy Wagnerben egy vásári bábjelenet láttán fogalmazódott meg a Siegfried, a „német hős" - és mindenekelőtt elbukásának! - ötlete, amely aztán a bő két évtizedes munkával elkészülő tetralógia magja lesz. És mit tesz isten (illetve a rendező), a budapesti előadás Siegfriedje egy kicsit tényleg paprikajancsi, szeleburdi fiatalember. De hát Siegfried Wagner szerint is szó szerint vakmerő: vakon mer megvívni a sárkánnyal, hiszen nem tudja, mi az a félelem; vakon - madárdallal vagy bájitallal elkábítva - szeret bele abba a nőbe, aki a szeme elé kerül; könnyű prédája lesz a tudatos gonosznak. Az isten itt már nem is jelenik meg, csak mondják róla, hogy magába roskadva ül. „Isten halott" - hogy a Wagnerhez és Th. Mannhoz egyaránt közelálló Nietzschét idézzem. (Érdekes: bécsi barátom azt mondja, náluk elképzelhetetlen egy ilyen „kis hülye" Siegfried, ugyanez a nagyszerű énekes-színész, Christian Franz, a bécsi Operában idealizált HŐSt játszik.)

Remény? Talán majd pénteken, jegyem van a Parsifalra is, ahol majd jön a „jámbor, balga", aki megszerzi a szent lándzsát és méltó lesz a Szent Grál felmutatására.

Hacsak úgy nem...