Olvasom, hogy a magyar ifjú szocialisták nem hajlandók sörözni szlovák elvtársaikkal, amíg azok el nem ítélik az új nyelvtörvényt (törvénymódosítást). Ez egyébként csak a hír második része, az első arról tudósít, hogy a szlovákok viszont nem vettek részt a Szocialista Ifjúsági Internacionálé (IUSY) zánkai fesztiválja keretében a kisebbségi jogokról tartott szemináriumon. Fasza, nem kétséges, hogy egy lépéssel megint közelebb kerültünk a megoldáshoz, a szlovákiai magyarok jogainak érvényesítéséhez (vagy akár csak könnyebb, jobb életéhez) és a magyar-szlovák viszony általános javításához.

Mielőtt bárki az „egységes kárpát-medencei magyar nemzet" sorsa iránti közömbösséggel, hazafiatlan defetizmussal vádolna, sietek leszögezni, hogy én is jogtiprásnak, nemeurópainak és bornírtnak tartom a szlovákiai magyarok nyelvhasználatát korlátozó új törvényt, és teljesen egyetértek azzal, hogy a magyar kormány, a magyar parlamenti pártok tiltakoznak ellene és nemzetközi fórumokat is felhasználva próbálják elérni annak visszavonását. (Figyelem! Nem Szlovákia elítélését akarják elérni - remélem -, hanem a nyelvtörvény visszavonását.)

De: tényleg azt hiszi egy magát politikusnak képzelő (amúgy korábbi megnyilatkozásai alapján is meglehetősen ostobának tűnő ifjonc), hogy az emberi kapcsolatok megszakítása egy lépéssel is közelebb visz az áhított célhoz? (Igen, azt hiszi - és sajnos nem csak ő.)

Kéne itt most hosszan beszélni a szlovák (román, szerb - és magyar!) nacionalizmus, nemzeti kisebbrendűségi komplexus okairól, megnyilvánulásairól, hogy egy picit jobban értsük, miről van szó, de ezt helyettem sokkal jobban megtette például a szlovákiai születésű Szarka László egy tavaly decemberi És-interjúban vagy ugyanabban a lapban Öllös László A magyar-szlovák párbeszéd ideje c. cikkében. (Elolvasásukat - bár hosszúak - javaslom.) Szarka például arra figyelmeztet, hogy „a magyar trianoni rövidlátás és a szlovák nemzeti csőlátás egy tőről fakad", és arra is figyelmeztet: „bár a magyar újnacionalizmus rejtett kódja erőt és tekintélyt mutatni, rendet és győzelmet ígérni, és bár a gyenge és erőtlen, megalkuvó és önző Magyarország képe sokakban rögzült, Magyarország nem engedheti meg magának, hogy hét szomszéd felé olyan erőt mutasson, ami nincs".

Én most csak egy történelmi-politikai párhuzamra hívnám fel a figyelmet. A hidegháború korszakában évtizedeken át a hivatalos amerikai politika a „kommunizmus visszaszorítása", a „rab nemzetek felszabadítása", a Szovjetunióval és szövetségeseivel/csatlósaival való engesztelhetetlen szembenállás volt. Eredménytelenül - sőt komolytalanul, mint azt pl. 1956 bizonyította. A 60-as évek végétől kezdett formát ölteni, részben a közvetlenebb tapasztalatokkal rendelkező nyugatnémetek és franciák nyomására a „fellazítás" politikája, vagyis az, hogy kapcsolatépítéssel, gazdasági szálakkal, kulturális cserével, turizmussal, tudományos együttműködéssel (s persze masszív propagandával) fokozatos változást előidézni a kelet- és közép-európai országok politikájában, az ott élő emberek gondolkodásában. Ez fontos tényezője lett a későbbi kelet-európai rendszerváltozásoknak.

És még egy párhuzam, a „pingpong-diplomácia": 1971-ben egy amerikai asztalitenisz-csapat kínai látogatása törte meg a néha világháborúval is fenyegető amerikai-kínai szembenállás jegét, s adott alkalmat 1949 óta az első politikai érintkezésre, amit aztán nemsokára követett az egész világpolitikában fordulatot hozó kínai Nixon-út.

Itt, magyar-szlovák viszonylatban persze kisebb a tét, balkáni kocsmahangulat uralkodik - a Balkán bája, természetessége nélkül. De ha kocsma, akkor legalább sörözzünk!