Hosszan vívódtam magamban: nem kell nekem mindenbe beleszólnom, meg hát tényleg elég rosszízű ez az egész balhé, ami Kertész Imre körül - éppen tiszteletre méltó 80. születésnapján - kialakult.
A Die Welt interjúja Kertész Imrével, teljes szöveg a Nol-on
De hát persze nem álltam meg, és néhány általam becsült blogon - pl. drc, defalla - hozzászóltam. Véleményem lényege az, hogy egy megbántott, elkeseredett ember 80 éves korában néha butaságokat is mond(hat). És ez semmiképpen nem vonja kétségbe azt, hogy Kertész Imre nagy író és a Sorstalanság nagy regény (amiről ne mondjon véleményt az, aki nem olvasta).
A vita kapcsán elővettem a Sorstalanságot is; drc-nél el is sütöttem a könyv végéről néhány mondatot, ezt (az "egy rókáról több bőrt" - a bőrből meg lámpaernyőt jegyében) most itt is elhelyezem:
"Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem
végig - és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már
valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell
illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés
volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...
...
ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont... szabadság
van, akkor nincs sors, ... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors...
...Nem
lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet,
hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy
ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem
eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem
nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan
legyek."
Utolsó kommentek