Majd’ egy évvel ezelőtt már lelkendeztem (itt), hogy milyen jó és érdekes Bécsbe – múzeumba, kiállításra meg csak úgy – járni. Megint voltunk; négy nap, hat nyolc kiállítás, kirándulás Klosterneuburgba, csámborgás a városban és rituális záróaktusként Sacher-torta a Sacherban… „Békebeli” értelmiségi-kispolgári élvezetek, s én éppen ezért szeretem Bécset. Meg persze irigylem is egy kicsit. A gazdagságát. Hogy például párhuzamosan látható egy – anyagában, rendezésében is – fantasztikus kiállítás Michelangelo grafikáiból az Albertinában, ugyanott egy Picasso is (erről majd később), Rodin-szobrok a Belvederében (Rodin és Bécs címmel, mert hogy 1901-től rendszeres részvevője volt a Secession kiállításainak), Cezanne, Picasso, Giacometti címmel a svájci Beyeler gyűjtemény mesterdarabjai a Leopold Museumban… (Apropos gazdagság: 8-12 euró egy-egy kiállítási belépő, mi újságíró-igazolvánnyal ingyen jutottunk be az Albertinán kívül mindegyikre; a megspórolt pénzből ebédeltünk, Sachereztünk.)
A Beyeler gyűjteménnyel nyitottunk, majd a MuseumsQuartier udvarán napozással egybekötött pihenés után a szomszédos Modern Művészeti Múzeum, a MUMOK The Moderns – Forradalom a művészetben és a tudományban 1890–1935 című kiállítással folytattuk. Tér, energia, dinamika, véletlen – e fogalmak a kiállítás kulcsszavai, de egyúttal egy többek között Einstein, Planck, Bohr, Freud, Röntgen, Tesla által fémjelzett korszaké is, amikor alapvetően változott a világról, annak megismeréséről és megismerhetőségéről alkotott képünk. A relativitáselmélet, az atommodell, a tudatalatti felfedezése, feltárása arról – is – szól, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy addig tudtuk, hogy bizonytalanná válnak sok évszázados bizonyosságok; hogy nem hihetünk az érzékszerveinknek, a „józan eszünknek”; s hogy mennyire parány és elveszett az ember… A szédítő tudományos, technikai felfedezésekkel párhuzamosan ezért törnek előre az irracionális – a ráción túli megismerést kereső – eszmék, mozgalmak, divatok. Az új művészeti irányzatok – kubizmus, konstruktivizmus, futurizmus stb. – pedig egyszerre táplálkoznak a felfedezésekből, s próbálják a maguk módján felfedezni vagy újraalkotni a világot. Izgalmas, lebilincselő, de (a nagyon alapos magyarázatok miatt is) eléggé fárasztó kiállítás.
Tina Modottiról Platentől „hallottam” először: tavaly remek fotográfia-történeti sorozatának egy darabját születésnapi ajándékként kaptam, s ez éppen róla szólt. Tina Modotti – Fotografin und Revolutionärin; ez (volt) a címe a Kunst Haus négy hónap után e hét végén bezáró nagyszabású kiállításának, ahol mindazok a képek is természetesen láthatók voltak, amelyek Platen bejegyzését ékesítik. Akit érdekel ez a rendkívüli asszony – a 20. század egyik legizgalmasabb nőalakja, írta róla a kiállítás ismertetője – alapos tájékoztatást kaphat tőle vagy innen, úgyhogy én most nem is ismételek. Modottit és elvtársait/barátait/szeretőit a kiállítás egyébként nem trockistának, hanem simán kommunistának nevezi (természetesen tudom, hogy a trockisták is kommunisták, sőt, ők az „igazi” kommunisták). Egyik nagy szerelme, akinek a meggyilkolásával meggyanúsították, a Kubában ma is nagy tiszteletnek örvendő Julio Antonio Mella, a Kubai Kommunista Párt egyik alapítója.
Modotti egyik fontos tevékenysége volt, hogy fotóival dokumentálta (az ugyancsak kommunista) Diego Rivera monumentális falfestményeit. A 20-as, 30-as években Mexikóban állami megrendelésre készült Rivera-alkotások egyik uralkodó témája, eszméje a szocializmus, a kommunista forradalom.
Riverának felesége (kétszer is elvette, mert egyszer elváltak), Modottinak barátnője volt Frida Kahlo, akinek festményeiből a Kunstforum rendezett hatalmas kiállítást. Kahlonak – akárcsak Modottinak – az élettörténete, a származása (apai nagyszülei Magyarországról vándoroltak Németországba, apja onnan ment Mexikóba, anyai ágon spanyol és indián), baráti/szerelmi köre – legalább olyan érdekes, mint a képei. Utóbbiak főszereplője egyébként ő maga (festményeinek több mint a fele önarckép), akit veleszületett gerincbetegség, majd egy 18 éves korában elszenvedett buszbaleset miatt szinte elviselhetetlen fájdalmak kínoztak. Számtalan műtéte volt, gipsz-, majd acélfűzőt viselt, hosszú időkre ágyhoz volt kötve, s közben intenzív szerelmi életet élt – férfiakkal, nőkkel, miközben szenvedett Rivera hűtlenkedéseitől is… S persze ő is kommunista volt. A Szovjetunióból száműzött Trockij egy időben a Rivera-Kahlo házaspár házában lakott (s persze viszonya volt Fridával), s amikor Trockijt meggyilkolták, a rendőrség Kahlót is kihallgatta, mert ismerte a gyilkost, Ramón Mercadert. A kiállítás természetesen Frida Kahlo életét, környezetét is dokumentálja; az egyik fényképen Diego Rivera, Andre Breton és Lev (Leon) Trockij látható mint a Művészeti forradalom című kiáltvány társszerzői.
Az Albertina elképesztő választékú boltjában ezúttal a Kommunista Kiáltvány is stószokban állt – köszönhetően egy sajátos tematikájú kiállításnak, amelynek címe Picasso – Béke és szabadság. Talán a fentiekből is kiderülhetett, igazán nem állnak távol tőlem a társadalmi folyamatok és a művészi alkotás kapcsolatait feltáró magyarázatok, koncepciók. Itt viszont kifejezetten zavaró volt az a (szerintem erőltetett) politizálás, amely direkt kapcsolatot teremtett az amerikaiak vietnami háborúja és egy homárt zabáló macskát ábrázoló festmény között. Picasso az 50-es, 60-as években előszeretettel játszadozott azzal, hogy klasszikus festményeket – pl. Velázquez: Las meninas (Udvarhölgyek) vagy Manet: Reggeli a szabadban – parafrazeált; itt ezek is közvetlen politikai mondanivalót kaptak, olyan stílusban, amely nálunk a 60-as évek végétől már nemigen volt szokásban. Persze, Picasso egész életében politizált, kommunista volt és békeharcos, elítélte a franciák algériai és az amerikaiak vietnami háborúját (hogy a francoizmusról ne is beszéljünk). De emellett – illetve elsősorban – művész volt. Elképesztő képzeletvilággal és technikai virtuozitással, amit bűn szájbarágó propagandára egyszerűsíteni. De lehet, hogy ez k-európai, posztkommunista túlérzékenység.
És láttam még egy kiállítást, ami ma nálunk szinte elképzelhetetlen: a MAK-ban, az iparművészeti múzeumban Pátosz vörösben címmel Bíró Mihály grafikái láthatók, reklámgrafikák épp úgy, mint a híres Kalapácsos ember, az Osztrák Szociáldemokrata Párt választási plakátjai vagy éppen az 1919-20-as fehérterror bűneit bemutató (művészileg elég gyenge) Horthy-mappa rajzai.
Utolsó kommentek