Csaba László, a Fidesz kormányzása elé egy éve még nagy reményekkel néző közgazdász az Inforádióban:
A Széll Kálmán-terv legfontosabb üzenete, hogy a kormány a nemzetközi piacok által várt irányban, azaz a kiadások csökkentésével próbálja fenntartani az egyensúlyt.
Nem jelennek meg ugyanakkor a hosszabb távú működőképesség szempontjai - hangsúlyozta Csaba László. A program beleillik abba a stratégiába, amelyet a kormány megalakulása óta követ: hétről hétre, hónapról hónapra jelentik be az intézkedéseket; nem csomagban gondolkodnak, folyamatos kormányzás, javítgatás és módosítás zajlik.
*
Az adósságcsökkentés, a monetáris egyensúly mint alapvető szempont, és a társadalmat szolgáló kiadások csökkentése, a „jóléti állam” visszanyesése mint ennek legfőbbe eszköze lényegében a 70-es évek óta a kapitalista világot domináló friedmani, neoliberális gazdaság- (és társadalom-!) politika „csont nélküli” folytatása. Ugyanaz, amit 2006 után Gyurcsány és Bajnai is megpróbált, s amit a Fidesz a társadalom mozgósításával „sikeresen” akadályozott meg. A közigazgatás, benne az önkormányzati rendszer átszervezése, az oktatás- és egészségügy ésszerűsítése (vagy „ésszerűsítése”?), karcsúsítása, az e társadalmi szolgáltatásokat igénybe vevő lakosság nagyobb anyagi tehervállalása, a nyugdíjba vonulás megszigorítása, a munkanélküliek megbélyegzése, a legszegényebbek, köztük a cigányság nagy részének „leírása”… Mint az várható volt, visszatérnek a fő tételek. (Igen, tudom, „azok” hazudtak és loptak meg szemkilőttek.)
Számomra e gazdaságfilozófia érvényesülésének iskolapéldája az ingyenes fogászati kezelés megszüntetése 1995-ben a Bokros-csomaggal. Csak a húzásért nem kell fizetni. Ezért is depressziós élmény metrón utazni, kelet-magyarországi falvakban sétálni.
*
Már az Orbán-csomagot felvezető többhónapos pr-kampányban (például a miniszterelnöki évértékelőben) központi szerepet kapott a munkanélküliek és általában a segélyből élők megbélyegzése, lényegében a rendszerváltás – vagy inkább két rendszer – áldozatainak a bűnbakká tétele.
Nem vagyok közgazdász; gondolkodó, a világ dolgai iránt érdeklődő emberként tartom képtelenségnek, hogy közmunkát biztosítsanak százezreknek, mindazoknak, akiktől elveszik a rokkantnyugdíjat, a munkanélküli segélyt, akiket „kiracionalizálnak” a közszolgálatból, az iskolákból például (erre még visszatérek). Egyelőre azt láttuk, hogy az Orbánék által életbe léptetett új, négyórás rendszerben már azok is csak korlátozottan juthatnak ilyen kereseti lehetőséghez, akik korábban még meg tudtak ebből élni. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy kinek milyen munkát. Eltörölték azt, a 20. századi Európában alapnormává vált törvényi kitételt, hogy mindenki csak végzettségének megfelelő, annál legfeljebb minimálisan alacsonyabb szintű munkát köteles elfogadni.
„1. Mindenkinek legyen lehetősége arra, hogy általa szabadon választott foglalkozással keresse meg a megélhetését.
2. Minden dolgozónak joga van az igazságos munkafeltételekhez.
3. Minden dolgozónak joga van a biztonságos és egészséges munkafeltételekhez.
4. Minden dolgozónak joga van a tisztes javadalmazáshoz, amely elégséges önmaga és családja tisztes megélhetéséhez.”
(Európai Szociális Charta)
A fenti pontok az EU joganyag részét képező Chartának az általános célkitűzéseket rögzítő I. részéből valók. A konkrét kötelezettségeket jelentő II. részből Magyarország – 1999-ben, az első Orbán-kormány idején! – nem ratifikálta (erre joga volt) „a méltányos díjazáshoz való jogot” :
„1. elismerik a dolgozók azon jogát, hogy olyan díjazásban részesüljenek, amely mind a dolgozóknak, mind pedig családjuknak tisztes életszínvonalat biztosít;
2. elismerik a dolgozók jogát arra, hogy a túlmunkáért - egyes sajátos esetek kivételével - felemelt mértékű díjazásban részesüljenek;
3. elismerik a férfi és női dolgozók egyenlő értékű munka egyenlő díjazásához való jogát;
4. elismerik minden dolgozó jogát az ésszerű felmondási időhöz munkaviszony megszüntetésekor”
*
1932-ben a gazdasági világválság nyomán hozták létre kormányrendelettel az ÁDOB-ot, az Állástalan Diplomások Országos Bizottságát, hogy a 35 év alatti állástalan diplomásokat, a hivatalokban kisegítő munkaerőként alkalmazva őket, havi 80 pengős szellemi ínségmunkához juttassa. 1934-ben 4344 állástalan, többnyire újonnan végzett diplomást regisztráltak, de közülük csak mintegy 2000 jutott ezúton segélyhez. Úgyhogy megszokott volt a hólapátoló diplomás, a pékszakmát kitanuló tanár. „A gazdasági válság következtében vált igazán kézzelfoghatóvá az egyetemi túltermelés ténye. A diplomások nagy tömegeinek az egzisztenciális veszélyeztetettsége közvetlenül hozzájárult a politika iránt egyébként is fogékony réteg radikalizálódásához.” (Gyáni Gábor) A 30-as években az átlagos hallgatói létszám 15 ezer körül volt, s a lakosság 1-1,5 százaléka rendelkezett diplomával.
A most készülő felsőoktatási törvényben drasztikusan korlátozni akarják a felsőfokú képzést, amely az elmúlt évtizedben tömegével bocsátotta ki a piacképtelen diplomával rendelkezőket. Ez ésszerű lépésnek tűnik. Ugyanakkor talán nem véletlen, hogy az EU tavaly elfogadott 2020-ig szóló stratégiája célul tűzi ki, hogy az ifjabb generáció legalább 40 %-a rendelkezzen felsőoktatási oklevéllel. Igaz, ez a stratégia az intelligens növekedést (smart growth), vagyis a tudáson és innováción alapuló gazdaság kialakítását szabja feladatul. Meg a befogadót (inclusive growth), vagyis amely a társadalom minden csoportjára kiterjed. S a fenntarthatót (sustainable) – amely most nálunk az egyetlen lózung – sem államháztartási szempontnak érti.
*
Nem ratifikálta – nem iktatta törvénybe – Magyarország a Szociális Charta (Karta) gyermekek és fiatalok védelmére vonatkozó paragrafusainak többségét (vagy a társadalombiztosítási rendszer működésére vonatkozó normákat) sem.
Az „Európa 2020” stratégia azt is megfogalmazza, hogy az iskolából kimaradók arányát 10 % alá kell csökkenteni. A „Széll Kálmán-terv” szakmailag inkább pozitív fogadtatása közepette egy pont volt, ami szinte osztatlan megdöbbenést és felháborodást keltett: a tankötelezettség korhatárának 15 évre való leszállítása. Vagyis az a „cél”, hogy tömegesen kerüljenek ki az oktatási rendszerből 8 osztályos vagy még alacsonyabb végzettséggel és nulla szakképzettséggel rendelkező fiatalok. Ne kelljen bajlódni a 16 éves korában még mindig harmadik osztályba járó cigány gyerekkel… Persze. „Meg kell adni a lehetőséget, hogy egy fiatal 15 éves korában eldöntse, tanulni akar vagy dolgozni” – mondta a miniszterelnök. Persze. És mit fog dolgozni? Mihez fog érteni? A „szocializmusnak” nevezett államkapitalista rendszerben létezett egy széleskörű, a rendszerváltáskor szétvert szakmunkásképzési hálózat, létezett a dolgozók általános iskolája, ahol az is valamiféle tudást – és papírt – szerezhetett, akinek később jött meg az esze. Biztos, hogy ez csak pótszer, nem a megoldás. A megoldás az lenne, hogy egy gyerek, egy fiatal a normális rendszeren belül jusson olyan ismeretekhez, amelyekre majdan egzisztenciát tud alapozni: paraszti vagy munkás vagy szolgáltatóipari stb. vagy éppen értelmiségi egzisztenciát. Akkor is jusson hozzá, ha minden – a származása, az otthoni körülményei, a család kulturális igénytelensége, a környezet, az ambícióhiány – ellentmond ennek. Nem (csak) miatta. Miattunk.
Utolsó kommentek