„Bírálóim azt mondták rólam, nem vagyok következetes. Valóban nem voltam az elméleti meggyőződéseim és az ésszerűség szempontjából. De önmagamhoz hű és következetes voltam. Huszonnyolc évvel korábban ugyanez a morális felháborodás tett lázadóvá, és késztetett arra, hogy a haladó baloldal soraiba álljak. Ugyanez a felháborodás töltött el akkor is az igazságtalansággal szemben. […] Lehetetlenség volt továbbra is hazámban élni anélkül, hogy tiltakozni tudjak azoknak az erkölcsi elveknek a megsértése ellen, amelyeket a szocializmus alapjának, lényegének tartok. Mert a szocializmus nem csupán gazdasági kérdés, hanem etikai kérdés is. A kapitalista társadalom megszüntetése nem sokat ér, ha a helyébe nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb rend kerül.”

„Most, hogy minden szenvedély kialudt már bennem, jól tudom, hogy végeredményben sohasem az valósul meg, az az abszolút valami, amire az ember törekedett, hanem valami ahhoz hasonló. A fiatalok és szenvedélyesek számára azonban nélkülözhetetlen a küzdelem és az illúzió. Az ember csak tévedésekből, csalódásokból, vesztett csatákból tanul, és csak így tudja mindig újrakezdeni a harcot. Hiszek abban, hogy az eszmék és a szemben álló társadalmi erők jelenlegi küzdelméből — HA MARAD RÁ IDŐ — új szintézis fog születni.

Gyakran töprengek rajta, ha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értéket alkotnunk.

Ellenségeimnek sokat köszönhetek, talán még többet, mint barátaimnak, mert az a ki nem alvó gyűlölet és szidalom, amit fél évszázadon át rám zúdítottak, sokban hozzájárult, hogy azzá legyek, amivé lettem, segített, hogy megtaláljam önmagamat." (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül)

*

Kántor Péter verse*:

Öregember a térről

a budapesti Károlyi Mihály szobor
emlékére


Öregember a térről,
magányos, sovány öregember,
hallgatag öregember,
hiányozni fogsz, ha elmész,
hiányozni fogsz a helyedről,
arról a térről, ahonnan
először a padokat száműzték,
aztán a fákat vágták ki mind,
és most téged is, öreg,
téged is száműznek,
a nevetséges álmaiddal,
a makacs köztársasági eszméiddel,
ó, hogy gyűlölnek, vörös gróf,
hagyjuk is, hogy kicsodák,
szóra sem érdemes, hogy kicsodák,
különben ismered őket,
akik mindig is gyűlöltek,
most megmutatják, ki az úr itt,
öregember a térről,
ne szólj egy szót se, hallgass,
mint mikor kipát tettek a fejedre,
mit is mondhatnál, ugye?
én se akarok mondani semmit,
azon kívül, hogy hiányozni fogsz,
mert megszoktam már, hogy itt állsz,
itt a Duna-parton,
ahogy a botodra támaszkodsz,
télen-nyáron egyedül,
egyenesen, mint egy piszkafa,
az alatt a törött ív alatt,
egyszer valaki odaállt melléd,
a válladig se ért, egy kicsi nő,
a keze megérintette a kezedet,
vagy csak a zakód ujját,
az a valaki az anyám volt,
öregember a térről,
magas, sovány öregember,
nézel magad elé némán,
hiányozni fogsz,
már most is hiányzol.

-.-

*köszönet Jelnek, aki felhívta a figyelmemet a Literán megjelent versre