Coming outom – egy fénykép közreadása – kapcsán johnnymoore elcsodálkozott, hogy bajszom van. S bár kommentben már röviden elmondtam a történetét, talán megér egy bejegyzést is.
Azt hiszem, johnnymoore-nak igaza van: nem vagyok bajszos alkat, talán inkább a körszakáll illene hozzám (meg pipa, kipróbáltam, nem vált be, mert állandóan letüdőztem; azt hiszem, ez a nyugodt elmélyülés hiányára utalhat), de – mint Grósz Károly kb. 1988-ban egy amerikai újságírónak adott interjúban az egypártrendszerről megjegyezte – ez nem elv, hanem „történelmileg így alakult”. Az egypártrendszer negyven évig tartott, az én bajszom (kis megszakítással) már negyvenhatodik éves. És még egy előzetes megjegyzés: johnnymoore feltételezésével szemben a bajszom nem a 60-as évek lázadásának, hanem az engedélyezett szabadságnak a szimbóluma – vagy legalábbis emléke.
1966-ban előfelvételivel felvettek az egyetemre, ami azt jelentette, hogy 11 hónapra be kellett vonulni katonának. Azt hiszem, akkor volt második éves ez a rendszer. A kijelölt alakulatoknál egyetemista századokat alakítottak, külön kiképzési programmal, hiszen az átlag fiatalokat két évre hívták be. Ezekből a két évre behívott „átlag fiatalokból” kerültek ki közvetlen feletteseink, a (többnyire csak 8 általános végzettséggel rendelkező) raj- és szakaszparancsnokok, akik persze gyűlöltek minket, az „egyetemista urakat”. Mint Marx tanítja, a lét határozza meg a tudatot, gyűlöletük tehát teljesen megalapozott volt.
Ha van valami, ami még kevésbé vagyok, mint bajszos, az a katona. Nyápic, ügyetlen bölcsész voltam világéletemben, szenvedtem a csak kudarcélményt hozó tornaórákon, nem szeretem az erőszakot, és rosszul tűröm, ha nálam ostobább emberek mondják meg, hogy mit tegyek.
Néhány szót megér az is, hogy hova vonultam be: Kalocsára, a 37. Budapesti Forradalmi Ezredhez. Úgy emlékszem, rajta (rajtunk?) kívül csak egy rendőri ezred volt a Magyar Népköztársaságban, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy egy kódszámon kívül névvel is rendelkezett, kitüntetésül az „1956-os ellenforradalom idején tanúsított helytállásáért”. A meglehetősen homályos történet szerint (már amennyire emlékszem belőle, és nem ér annyit, hogy most utánaássak) az akkor, 1956 őszén Kecskeméten állomásozó alakulat – vagy annak egy százada? – valamikor november első napjaiban elindult Budapestre (feltehetően azért, de ezt 1966-ban nem mondták nekünk) hogy csatlakozzanak a forradalom fegyveres erőihez. A csepeli Juta-dombnál azonban ellenforradalmár banditák lelőtték a közkedvelt felderítő tisztet, Jurinovics Miklóst – az ő nevét viselte a kalocsai laktanya –, és ezért az ezred szétverte az ellenforradalmárokat.
De nem erről akarok mesélni, és még arról se, milyen sajátos hangulata volt annak, hogy 1966-ban, tehát az 1956-os forradalom/ellenforradalom tizedik évfordulóján voltunk, és én történetesen október 23-án voltam először őrszolgálaton, egy élesre töltött Kalasnyikovval a vállamon. (Nem jó érzés.)
Szóval, a bajusz. Az első nap parancsba adták, hogy mi mindent nem szabad és mi minden kötelező, a többi között azt, hogy minden reggel simára borotvált arccal kell felsorakoznunk – de bajuszt hordhatunk (defalla szíves közlése szerint „haj fülközépig, bajusz szájszélig”).
És én, aki úgy vágtam bele ebbe a kalocsai kalandba, hogy „ez nem velem történik”, s az Illés-slágert dúdolgattam reggeltől estig: „Fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának ők”, megragadtam a szabadságnak ezt a piciny lehetőségét, és azonnal elkezdtem bajuszt növeszteni. Valljuk be, elég satnya valami volt, eleve, hogy szőke, de még ráadásul ritkás is. Arra volt csak jó, hogy egy suttyó növendék főtörzsőrmester (azt hiszem így – növendéknek – hívták a tisztiiskolásokat, akik a kiképzésünkben vettek részt, utánozhatatlanul lenéző hangsúllyal Bajszinak kezdjen szólítani. (Aztán kiderült róla, hogy alapjában véve nagyon rendes ember, de ez most zavarná a történetet. A történetírást – sine ira et studio.)
Ez a „növendék” valami olyasmi – jut most eszembe –, mint az általános iskola alsó tagozatában a „kistanítónénik” voltak a Zirzen Janka Tanítónőképzőhöz tartozó iskolában. Ma ez ismét a Szent Orsolya Rendé, de Zirzen Jankát már az 50-es évek végén „kiebrudalták”, és sima Ady Endre utcai Általános Iskola lett az intézményből. (Zirzen Jankáról itt.)
Szóval 1966 szeptemberében kezdődött. Aztán, bevonulásom után két hónappal bokaszalag-szakadást kaptam, kórház – gipsz – egyhónapos eü-szabadság – kórház – „békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas” minősítéssel leszerelés, és február közepén már a szöllősgyöröki nevelőotthonban dolgoztam, amihez, nem akarván, hogy kiröhögjenek a kölykök, megváltam a bajszomtól. Átmenetileg.
Történt ugyanis, hogy orosz szakos egyetemistaként a harmadévet a nagy Szovjetunióban töltöttem, amit azzal koronáztam meg, hogy építőtáborba mentem. (Erről szólt ez a bejegyzés.) Ahol is az első nap a felsorakozott tizennégy országbeli fiatal előtt a zord táborvezető parancsot hirdetett. Igen, parancsot, táborrendet, aminek egyik pontja úgy szólt, hogy minden reggel frissen borotválva kell megjelenni a munkahelyen – egy csodás erdő közepén, a tó partján turistatábort építettünk, faházakból, betonalappal, én egy betonozó brigádban dolgoztam. A parancs annyira értelmetlen volt, hogy az én szovjet elvtársakkal szemben végtelenül lojális lelkem is fellázadt: azonnal eldöntöttem, hogy mostantól nem borotválkozom, s kíváncsi vagyok, hogy szól-e ezért nekem, a „hülye” külföldinek bárki is. Nem szólt. Borostásan, serkenő szakállal és bajusszal kerültem ki a dicsőségtáblára is (ahova előbb-utóbb mindenki kikerült). A szőrzet megmaradt – emlékeztetőül életem legcsodásabb évére – akkor is, amikor szeptemberben már ismét Budapesten folytattam az egyetemet, élénk feltűnést keltve. A szakállam ugyanis (szőke, ritkás) nem Kossuthra vagy Che Guevarára emlékeztetett, hanem Ho apóra – Ho Si Minh-re, akinek a neve ifjú olvasóim számára természetesen már nem mond semmit. Ho Si Minh, a vietnami nép franciákat és amerikaiakat verő vezére nagy ember volt (kb. 160 centis, törékeny alkatával), de a szakállam akkor is nevetséges volt. Úgyhogy megváltam tőle – de a bajusz most már megmaradt, ésszerű kompromisszumként (ez végül is a kádári kompromisszumok időszaka volt).
Az utóbbi években viszont már úgy érzem, hogy öregít, és ezért elkezdtem azon morfondírozni, hogy leborotválom, de feleségem hevesen tiltakozott. Arra hivatkozott, hogy ő bajszosan ismert meg csaknem negyven évvel ezelőtt, és nem tudna váltani.
*
*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára
A sorozat korábbi darabjai:
Utolsó kommentek