Coming outom – egy fénykép közreadása – kapcsán johnnymoore elcsodálkozott, hogy bajszom van. S bár kommentben már röviden elmondtam a történetét, talán megér egy bejegyzést is.

Azt hiszem, johnnymoore-nak igaza van: nem vagyok bajszos alkat, talán inkább a körszakáll illene hozzám (meg pipa, kipróbáltam, nem vált be, mert állandóan letüdőztem; azt hiszem, ez a nyugodt elmélyülés hiányára utalhat), de – mint Grósz Károly kb. 1988-ban egy amerikai újságírónak adott interjúban az egypártrendszerről megjegyezte – ez nem elv, hanem „történelmileg így alakult”. Az egypártrendszer negyven évig tartott, az én bajszom (kis megszakítással) már negyvenhatodik éves. És még egy előzetes megjegyzés: johnnymoore feltételezésével szemben a bajszom nem a 60-as évek lázadásának, hanem az engedélyezett szabadságnak a szimbóluma – vagy legalábbis emléke.

1966-ban előfelvételivel felvettek az egyetemre, ami azt jelentette, hogy 11 hónapra be kellett vonulni katonának. Azt hiszem, akkor volt második éves ez a rendszer. A kijelölt alakulatoknál egyetemista századokat alakítottak, külön kiképzési programmal, hiszen az átlag fiatalokat két évre hívták be. Ezekből a két évre behívott „átlag fiatalokból” kerültek ki közvetlen feletteseink, a (többnyire csak 8 általános végzettséggel rendelkező) raj- és szakaszparancsnokok, akik persze gyűlöltek minket, az „egyetemista urakat”. Mint Marx tanítja, a lét határozza meg a tudatot, gyűlöletük tehát teljesen megalapozott volt.

Ha van valami, ami még kevésbé vagyok, mint bajszos, az a katona. Nyápic, ügyetlen bölcsész voltam világéletemben, szenvedtem a csak kudarcélményt hozó tornaórákon, nem szeretem az erőszakot, és rosszul tűröm, ha nálam ostobább emberek mondják meg, hogy mit tegyek.

Néhány szót megér az is, hogy hova vonultam be: Kalocsára, a 37. Budapesti Forradalmi Ezredhez. Úgy emlékszem, rajta (rajtunk?) kívül csak egy rendőri ezred volt a Magyar Népköztársaságban, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy egy kódszámon kívül névvel is rendelkezett, kitüntetésül az „1956-os ellenforradalom idején tanúsított helytállásáért”. A meglehetősen homályos történet szerint (már amennyire emlékszem belőle, és nem ér annyit, hogy most utánaássak) az akkor, 1956 őszén Kecskeméten állomásozó alakulat – vagy annak egy százada? – valamikor november első napjaiban elindult Budapestre (feltehetően azért, de ezt 1966-ban nem mondták nekünk) hogy csatlakozzanak a forradalom fegyveres erőihez. A csepeli Juta-dombnál azonban ellenforradalmár banditák lelőtték a közkedvelt felderítő tisztet, Jurinovics Miklóst – az ő nevét viselte a kalocsai laktanya –, és ezért az ezred szétverte az ellenforradalmárokat.

De nem erről akarok mesélni, és még arról se, milyen sajátos hangulata volt annak, hogy 1966-ban, tehát az 1956-os forradalom/ellenforradalom tizedik évfordulóján voltunk, és én történetesen október 23-án voltam először őrszolgálaton, egy élesre töltött Kalasnyikovval a vállamon. (Nem jó érzés.)

Szóval, a bajusz. Az első nap parancsba adták, hogy mi mindent nem szabad és mi minden kötelező, a többi között azt, hogy minden reggel simára borotvált arccal kell felsorakoznunk – de bajuszt hordhatunk (defalla szíves közlése szerint „haj fülközépig, bajusz szájszélig”).

És én, aki úgy vágtam bele ebbe a kalocsai kalandba, hogy „ez nem velem történik”, s az Illés-slágert dúdolgattam reggeltől estig: „Fejükre is állhatnának, érdekelni nem tudnának ők”, megragadtam a szabadságnak ezt a piciny lehetőségét, és azonnal elkezdtem bajuszt növeszteni. Valljuk be, elég satnya valami volt, eleve, hogy szőke, de még ráadásul ritkás is. Arra volt csak jó, hogy egy suttyó növendék főtörzsőrmester (azt hiszem így – növendéknek – hívták a tisztiiskolásokat, akik a kiképzésünkben vettek részt, utánozhatatlanul lenéző hangsúllyal Bajszinak kezdjen szólítani. (Aztán kiderült róla, hogy alapjában véve nagyon rendes ember, de ez most zavarná a történetet. A történetírást – sine ira et studio.)

Ez a „növendék” valami olyasmi – jut most eszembe –, mint az általános iskola alsó tagozatában a „kistanítónénik” voltak a Zirzen Janka Tanítónőképzőhöz tartozó iskolában. Ma ez ismét a Szent Orsolya Rendé, de Zirzen Jankát már az 50-es évek végén „kiebrudalták”, és sima Ady Endre utcai Általános Iskola lett az intézményből. (Zirzen Jankáról itt.)

Szóval 1966 szeptemberében kezdődött. Aztán, bevonulásom után két hónappal bokaszalag-szakadást kaptam, kórház – gipsz – egyhónapos eü-szabadság – kórház – „békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas” minősítéssel leszerelés, és február közepén már a szöllősgyöröki nevelőotthonban dolgoztam, amihez, nem akarván, hogy kiröhögjenek a kölykök, megváltam a bajszomtól. Átmenetileg.

Történt ugyanis, hogy orosz szakos egyetemistaként a harmadévet a nagy Szovjetunióban töltöttem, amit azzal koronáztam meg, hogy építőtáborba mentem. (Erről szólt ez a bejegyzés.) Ahol is az első nap a felsorakozott tizennégy országbeli fiatal előtt a zord táborvezető parancsot hirdetett. Igen, parancsot, táborrendet, aminek egyik pontja úgy szólt, hogy minden reggel frissen borotválva kell megjelenni a munkahelyen – egy csodás erdő közepén, a tó partján turistatábort építettünk, faházakból, betonalappal, én egy betonozó brigádban dolgoztam. A parancs annyira értelmetlen volt, hogy az én szovjet elvtársakkal szemben végtelenül lojális lelkem is fellázadt: azonnal eldöntöttem, hogy mostantól nem borotválkozom, s kíváncsi vagyok, hogy szól-e ezért nekem, a „hülye” külföldinek bárki is. Nem szólt. Borostásan, serkenő szakállal és bajusszal kerültem ki a dicsőségtáblára is (ahova előbb-utóbb mindenki kikerült). A szőrzet megmaradt – emlékeztetőül életem legcsodásabb évére – akkor is, amikor szeptemberben már ismét Budapesten folytattam az egyetemet, élénk feltűnést keltve. A szakállam ugyanis (szőke, ritkás) nem Kossuthra vagy Che Guevarára emlékeztetett, hanem Ho apóra – Ho Si Minh-re, akinek a neve ifjú olvasóim számára természetesen már nem mond semmit. Ho Si Minh, a vietnami nép franciákat és amerikaiakat verő vezére nagy ember volt (kb. 160 centis, törékeny alkatával), de a szakállam akkor is nevetséges volt. Úgyhogy megváltam tőle – de a bajusz most már megmaradt, ésszerű kompromisszumként (ez végül is a kádári kompromisszumok időszaka volt).

Az utóbbi években viszont már úgy érzem, hogy öregít, és ezért elkezdtem azon morfondírozni, hogy leborotválom, de feleségem hevesen tiltakozott. Arra hivatkozott, hogy ő bajszosan ismert meg csaknem negyven évvel ezelőtt, és nem tudna váltani.

*

*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Április 4.

Szerző: rás  2012.05.23. 23:25 9 komment

Címkék: szovjetunió katonaság kalocsa építőtábor jurinovics

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr464929596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_111887 2012.05.24. 10:17:08

Tehát, azért volt bajusz, mert lehetett és nem azért, mert nem lehetett. Már értem. Szóval, nem a lázadás, hanem inkább a "falig tartó" szabadság szimbóluma volt. Jó kis bejegyzés. :)

Ismeretlen_46946 2012.05.24. 10:24:59

:)

Ismeretlen_31312 2012.05.24. 11:25:00

A bejegyzés megint remek - mint ahogy az egész sorozat! Csak érdekességképpen fűzöm hozzá, hogy Törökországban a XX. században az arcszőrzet politikai üzenetet is hordozott. Ha jól emlékszem a balosok vastag bajuszt viseletek (a tiednél sokkal sűrűbbet).

Ismeretlen_46946 2012.05.24. 11:32:42

@AvPlaten: Köszönöm. A dicséretet és a történelmi adalékot is (nem tudtam), és hálából itt egy link, ahol az enyémnél sokkal sűrűbb (és nagyobb) magyar bajszokat láthatsz: http://tinyurl.com/7p8m7gy

Ismeretlen_111887 2012.05.24. 12:35:56

Elnézegettem ezt a linket és arra jöttem rá, hogy a bajusz magyarságunk egyik utolsó bástyája. :) Lehet, hogy újra divatba kellene hozni. Illetve, azt hiszem, néhányan már hordják megint, például az LMP-s Vágó Gábor is. Lehet, hogy nekem is növesztenem kellene? ;DDD

Ismeretlen_46946 2012.05.24. 13:22:55

Hát akkor még valami, bár nagyon nem píszí: http://tinyurl.com/d65mscw

Ismeretlen_111887 2012.05.24. 13:50:05

Húúú, ez tényleg nagyon nem píszí! ;)))

Ismeretlen_111226 2012.05.25. 22:36:23

Az én tudomásom szerint annyira nem szórták a rangokat - de ez nem von le semmit a bejegyzés nagyszerűségéből :) Csak egy pici kiegészítés: növendéknek nem a tiszti iskolásokat hívták. Ők hallgatók voltak. Mármint a tiszti iskolások. Zenész nyelven csak "kanászok". Tiszti iskolás hallgató=kanász. Akkor is kanász maradt, ha az utolsó évben már zászlósi rendfokozatban volt - ami tkp. nem jelent semmit. Legalábbis így :) Naszóval. Kiképzésben részt vehetett kanász is, ám nem volt tiszthelyettesi, sőt tisztesi rangja sem. Tisztes (őrvezető, tizedes, szakaszvezető) lehetett sorállományú katona is - előszeretettel ki is használta a mindenkori vezetés ezt a lehetőséget. Valamint volt olyan "lehetőség", hogy ha valamiért kimaradt - eü.alkalmatlanság kivételével - a tiszti iskolából, akkor ha elsőből maradt ki, őrmesternek előrántották, ha másodikból, akkor törm., harmadikból ftörm. s volt akit nem avattak fel, az maradhatott zászlós. Míg meg nem unta/unták. Tacitus nem lepett meg ;) A bajusz öregít?! Hhehe... lehetséges. Ám engem cseppet sem zavar a sajátom. A szakállam sem. Rás, a pipázáshoz nem csak türelem kell, nagyon jól tudod. Kapsz egy piros pontot - nem jelent semmit, de na. XD

Ismeretlen_46946 2012.05.25. 22:54:17

:)
süti beállítások módosítása