A XX. századi magyar történelem két sorsdöntő eseménye, az 1920-as trianoni békeszerződés és az 1944-es holokauszt a nemzeti liberális magyar állam- és nemzetépítés tragikus kudarcának két egymással szorosan összefonódó komponense.
(Részletek Romsics Ignác esszéjéből)
…
Zsidók már a X. században is éltek a Kárpát-medencében, de az ország összlakosságának 1 százalékát csak a XVIII. század végére érték el. Az ezt követő 100-120 évben számuk 80 ezerről több mint 900 ezerre, arányuk pedig 5 százalékra nőtt. ... A hagyományosan politikai, katonai és közigazgatási pályákra szocializálódott s a gazdasági modernizációtól idegenkedő magyar földbirtokos nemesség számára kapóra jött a külfölddel jó kapcsolatokat ápoló, vállalkozó kedvű és üzleti szaktudással rendelkező zsidók beáramlása, akikkel már a reformkorra gyümölcsöző együttműködést alakított ki.
1848–49-ben a magyarországi zsidóság – eltérően az összes többi nemzetiségtől – egyértelműen a magyar nemzeti oldalra állt, amit a magyar vezető elit 1849-ben feltételekhez kötött, 1867-ben pedig feltétel nélküli emancipációjával, vagyis teljes jogegyenlőségük biztosításával honorált.
Az emancipáció újabb lökést adott a magyar nemesség és a zsidóság között kialakult együttműködésnek. Mivel számottevő magyar polgárság nem létezett, a gazdaság modern szektorait tekintélyes részben a zsidóság teremtette meg. A különböző értelmiségi pályákon ugyancsak nagy arányban tűntek fel izraeliták. 1910-ben az orvosoknak már 49, az ügyvédeknek 45, a szerkesztőknek és a hírlapíróknak 42 százalékát adták. A társadalmi sikerrel párhuzamosan a kulturális asszimiláció is folytatódott: 1910-ben a 911 ezer izraelita vallású magyar állampolgár 77 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ezen a sokáig sikeres és kölcsönösen előnyös együttműködésen a XIX. század utolsó harmadában repedések jelentek meg.
Bármennyire logikusnak és célravezetőnek látszott is a régi és az új elitcsoportok között kialakult „munkamegosztás”, a deklasszálódó úri és a feltörekvő nem zsidó kispolgári rétegek ezt – lehetőségeik korlátait érezve – nem a nemzet érdekében álló társadalmi átalakulásként, hanem a zsidóság nemzeti érdekeket sértő „térfoglalásaként” fogták fel. ...Más országokhoz hasonlóan... az 1870-es évektől Magyarországon is megjelent a nem vallási alapú, vagyis modern, politikai antiszemitizmus.
…
Ady Endre 1917-es híres cikkében az egyik ausztráliai bennszülött törzs szerelmi táncához, a korroborihoz hasonlította a magyar–zsidó együttélést. A Duna–Tisza táján – írta – „két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”
Az új nép – sem akkor, sem azóta – nem született meg, az özönvíz azonban elborított mindenkit: zsidókat és nem zsidókat egyaránt. Az első nagy léket az 1919-es Tanácsköztársaság ütötte a nemzeti liberális integráció eresztékeiben már egyébként is recsegő-ropogó hajóján. A zsidóság minden sikere és „térfoglalása” ellenére az ország politikai irányítását a történelmi magyar elit 1918-ig szilárdan a kezében tartotta. Bár az 1918–19-es polgári demokratikus forradalom vezérkara már más képet mutatott, még annak a vezetője is egy arisztokrata: gróf Károlyi Mihály volt, akit a polgári radikálisok és a szociáldemokraták mellett a történelmi elit számos tagja is támogatott.
Az 1919-es Népbiztosok Tanácsának tagjai, vagyis a kommün miniszterei és miniszterhelyettesei viszont kizárólag kormányzati tapasztalat nélküli értelmiségiek, munkások és szegényparasztok közül kerültek ki, akiknek mintegy kétharmada zsidó származású volt. Arra, hogy ez miért alakult így, többféle magyarázatot ismerünk. Ezek között a régi gyökerű messianizmus és a fiatal értelmiséget mindig és mindenütt magával ragadó lázadó szellem éppúgy előfordul, mint a sajátos társadalomtörténeti háttér, a mély beágyazottság hiánya, az asszimilációs kudarc, a diplomás pályák telítettsége és a személyi összefonódások rendszere.
…
A [Tanácsköztársaság bukását követő] atrocitások és az antiszemita hangulat ellenére a magyar zsidó szervezetek teljes mellszélességgel álltak ki a trianoni határok Magyarországra nézve előnyös megváltoztatása érdekében. A Pesti Izraelita Hitközség 1920 januárjában drámai hangú felhívással fordult a világ zsidóságához.
„Testvéreink! Jöjjetek segítségünkre a szörnyű veszedelemben, amelyet a békeszerződés számunkra jelent. A magyar-zsidó műveltség legvirulóbb vidékei, a magyar Felföld, zsidóságunk eme kiapadhatatlan újjászületési medencéje, a Bánság és Erdély, a magyar zsidó ipar eme viruló tájai idegen kezekre kerülnek az igazságtalan béke által. Magyarország, a nyugat-európai műveltség és civilizáció eme gyönyörű mentsvára több mint felére redukáltatva, széjjeltépve, legfontosabb élettereitől megfosztva és megcsonkítva került ki a gigászi küzdelemből. […] Angol, amerikai, francia, svájci hittestvéreink, támogassátok befolyástokkal, kérelmeitekkel a ti kormányaitoknál a magyar békedelegáció kérelmét, mely egyúttal magyar hittestvéreitek kérelme, mely egyúttal tót, bánsági, erdélyi hittestvéreink kérelme. Világosítsátok fel államférfiaitokat, hogy Magyarország nem érdemli meg azt a bánásmódot, melyet ellenségei neki szánnak, hogy Magyarország népe és a vele az elválaszthatatlan alkotórészét képező magyar zsidóság jobb, méltóbb sorsot érdemelnek, mint aminőt a párizsi békekonferencia eddig tervezett részünkre. […] Hallgassátok meg kérelmünket! Mentsétek Hazánkat! Mentsétek Magyarországot!” – olvasható a kiáltványban. A Magyarországi Cionista Szervezet hasonlóképpen foglalt állást.
…
A nemzetgyűlésben néhány nappal a békeszerződés aláírása után merült fel először, hogy a jogegyenlőség addigi elvével szakítva korlátozni kellene a zsidóság gazdasági és kulturális életben érvényesülő befolyását. Ezekből a javaslatokból akkor egyetlenegy valósult meg: az egyetemi numerus clausus.
…
A kommün utáni évek éles antiszemitizmusa és a szellemi élet tartósan érvényesülő bűnbakképzési törekvései ellenére az 1919-es fehérterrortól és 1920-as numerus clausustól nem vezetett egyenes út az 1944-es holokausztig, sőt még az 1938 utáni zsidótörvényekig sem. 1921 és 1931 közötti kormányzása idején Bethlen István eredményesen törekedett az antiszemitizmus visszaszorítására s a zsidósággal való együttműködés 1918 előtti formáinak a helyreállítására...
Meggyőződéssel vallotta, hogy az ország újjáépítéséből a zsidóságot nem lehet s nem is célszerű kirekeszteni, továbbá, hogy „tisztességes vállalkozások, tisztességes pénzintézetek ellen rendőri eszközökkel eljárni azért, mert vezetői zsidók, megengedhetetlen”. 1927-ben, amikor újjászervezték a felsőházat, a nagytőke féltucatnyi képviselője – köztük Chorin Ferenc és Weiss Fülöp – mellett abban a két zsidó főrabbi is helyet kapott. Kultuszminiszterével, Klebelsberg Kunóval összhangban 1928-ban a numerus clausust is enyhítette… A bethleni konzervatív-liberális integrációs politikával való szakítás… Darányi Kálmán 1936 és 1938 közötti kormányzása idején következett be.
…
Ha az 1930-as évek végéig egyesekben még élhetett is a remény, hogy a nemzeti liberális magyar állameszme lényege a megváltozott körülmények között is fenntartható, a második zsidótörvény elfogadása után többé senki sem áltathatta magát ezzel az illúzióval. A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból szemben állt mindazzal, amelyre a dualizmus korának állam- és nemzetépítő politikája épült, s amelyet – több, kevesebb sikerrel – az 1920-as években Bethlen István restaurálni próbált.
A zsidóság kirekesztésével párhuzamosan megkezdődött az 1920-ban elcsatolt területek német támogatással történő visszaszerzése.
…
Horthy felelőssége a vidéki zsidóság gettósításáért és május 14-én megkezdődött deportálásukért megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy a magyar közigazgatásé és csendőrségé is, amely az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló Judenkommando elképzeléseit végrehajtotta. Bár a deportálások ellen széles körű társadalmi ellenállás nem bontakozott ki, a pápa, a svéd király és Roosevelt amerikai elnök mellett a hazai közélet néhány prominense is kérte Horthyt a beavatkozásra. Ezek és feltehetően az újabb német vereségek, illetve a normandiai partraszállás hatására július 7-én Horthy végre leállította a deportálásokat.
…
„Zsidók és nem zsidók – jellemezte a helyzetet Kovács András 1980–81-ben – mindmáig megkülönböztetik magukat a másiktól, és ezt többnyire rossz lelkiismerettel, elfojtott komplexusoktól terhelten teszik. Két sérült tudat szembesül egymással, és üt egymáson újabb sebeket; régi és új előítéletek, gyanúk és félelmek egész épülete magasodik egy új alapon, amelyet a spontán védekező mechanizmusok a társadalmi tudatalattiba szorítottak vissza.”
1980–81 óta több mint 30 év telt el, s közben az ország belső berendezkedése és külkapcsolatai egyaránt gyökeresen megváltoztak. Kovács András diagnózisa azonban ma is érvényesnek tűnik, sőt számos jel szerint mintha még romlott is volna a helyzet.
A politikai demokrácia és a szellemi pluralizmus következménye nem a traumák higgadt kibeszélése és a holokausztért viselt felelősség mértékének körültekintő megállapítása, s ezáltal a társadalmi-kulturális kohézió erősítése és egy új, integratív nemzeti önkép elfogadása, hanem a vádaskodások felerősödése, a betokosodott sebek gyakran nem gyógyító szándékú feltépése és olykor az egész problémahalmaz politikai haszonszerzéstől vezérelt instrumentalizálása lett.
...
Utolsó kommentek