Tegnap volt az emberiség eddigi legszörnyűbb tragédiáját jelentő második világháború kitörésének 75. évfordulója. Megkerülhetetlen a megemlékezés az 50-52 millió halottról - köztük 900 ezer magyarról -, a népirtásról, a terrorbombázásokkal elpusztított városokról: Varsóról, Rotterdamról, Coventryről, Hamburgról, Drezdáról, Hirosimáról... Sztálingrádról, El-Alameinről, Normandiáról. Meg a háború egyik következményéről, Jaltáról, s ezzel kapcsolatban Magyarországnak az Európát kettéosztó vonal keleti oldalára szorulásáról. És még sok minden másról.

Volt is Budapesten "állami" megemlékezés: a Dohány utcai zsinagógánál, Navracsics Tibor külügyminiszter részvételével, a holokauszt áldozatairól.

Na már most: ha valaki valaha is egy sort olvasott tőlem, ami csak minimálisan is kapcsolódik a témához, nem tud antiszemitizmussal vagy akár a holokauszttal szembeni közömbösséggel, érzéktelenséggel vádolni. Viszont a II. világháború nem csak az elpusztított 6 millió zsidóról szólt. Magyarországon sem. Hanem - itthon maradva - szól például a felelőtlen irredenta politika jegyében, Hitler szövetségeseként a Don-kanyarba hajtott és ott pusztulni hagyott magyar hadseregről, a Hitler melletti végső kitartásról, arról a ma elsumákolt kérdésről, hogy a Horthy-korszak hogyan vezetett a pusztulásba. Ehelyett tegnap tartottak egy pótlólagos holokauszt-megemlékezést, ahol - "végre! végre!" - megtört a MAZSIHISZ bojkottja, és az Orbán-kormány képviselője együtt mutatkozhatott a zsidókkal... "A többi néma csend."

És még valami: ha már a zsidók, ha már holokauszt, miért a külügyminiszter képviselte Magyarország kormányát?! Mennyiben külügy a félmillió magyar zsidó pusztulása, a róluk való emlékezés?