Nagy élvezettel nézem, ahogy André Goodfriend hülyét csinál a magyar államból. Mondjuk, nem nagy kunszt. Tényleg jó barát. (Vida Ildikónak mondom: ez egy szóvicc volt az amerikai diplomata nevével.) Persze igaza van minden idők egyik legundorítóbb magyar „politikusának”, Rogán Antalnak, amikor tehetetlen dühében Guantánamózik, a magyar szuverenitás megsértéséről beszél, és egy igazi nagykövetet követel az ideiglenes ügyvivő helyett. Én azonban most az amcsiknak drukkolok – vagyis magunknak. Kicsit segítsenek már be, ha mi – Magyarország jövőjéért felelős magyarok – ennyire gyámoltalanok vagyunk, képtelenek arra, hogy kitermeljünk magunkból a Fidesz-uralommal szemben egy ütőképes politikai alternatívát. Goodfriend, az USA nem fog puccsot végrehajtani Orbánék ellen Magyarországon (mint mondjuk, az 1950-es években Iránban vagy Guatemalában), az amerikai hadsereg se fog bevonulni (mint Vietnamba, Irakba, Afganisztánba), de elég világosan demonstrálják – mindenekelőtt a mi számunkra –, hogy milyen kormányzatunk van: korrupt, inkompetens, szánalmas. Ezzel szemben áll viszont, hogy mi – mármint a szavazni hajlandó magyar állampolgárok relatív többsége – választottuk.
Az Egyesült Államok véleményét Magyarországról, jobban mondva a regnáló magyar kormányról, nemcsak Bill Clinton és Obama nemrégiben odavetett megjegyzései mutatják, hanem Szíjjártó washingtoni „fogadtatása” és az a tény, hogy az USA másfél éve (az előző nagykövet megbízatásának lejárta óta nem küld nagykövetet Budapestre.
A rendszerváltás éveiben, 1986 és 1990 között egy Mark Palmer nevű amerikai nagykövet volt Budapesten. A „Helytartó”, ahogy sokan nevezték. Palmer csúcsdiplomata volt, Kelet-Európa, a szovjet térség és benne Magyarország szakértője, az amerikai Demokrata Párt egyik vezető ideológusa, három elnök és hat külügyminiszter beszédírója. (A botrányos magyar wiki-szócikk helyett az angolt ajánlom.) Palmer gátlástalanul beavatkozott a magyar belpolitikába, kapcsolatot tartott a formálódó, majd kiforró magyar ellenzék csoportjaival, ott volt minden tüntetésen. Orbán Viktor és Kövér László is sokat mesélhetne a tőle - és általában az amerikaiaktól - kapott segítségről, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy az egyetemi Bruderschaft politikai tényezővé válhatott. A Kádár-rendszert, a „kommunizmust” persze nem Mark Palmer döntötte meg (bár kétségtelenül nagyobb szerepe volt ebben, mint, mondjuk, Orbán Viktornak).
Mit akarok mondani? Körülbelül annyit, hogy a zsákutcába vezető elszigetelődés (vö. „szocialista világrendszer”) évtizedei után egy világtörténelmi játszma egyik bábujaként – és persze a szebb jövőről szőtt álmainkból fakadó, saját szabad akaratunkból – szükségszerűen betagolódtunk egy globális világrendszerbe. Gazdaságilag, katonailag és politikailag is. Ennek a rendszernek a vezetője az Egyesült Államok. Szokás ezt a rendszert ideológiai-politikai szempontból – nem egészen alaptalanul – demokráciának is nevezni, az Egyesült Államokat pedig a legnagyobb demokráciának. Hogy ezzel nincs (sincs) minden rendben, arról egy most megjelent tanulmány is szól.
Nem vagyok híve a globális kapitalizmusnak, nem tartom valódi demokráciának – vagyis népuralomnak – a monopóliumok gazdasági érdekei által irányított és a médián keresztül súlyosan manipulált amerikai politikai rendszert, és nem tetszik az amerikai hatalmi érdekek gátlástalan érvényesítése a világban. De jelenleg nem látok alternatívát, mármint olyan alternatívát, amely ne önpusztító lenne. Tetszik, nem tetszik, az a rendszer, az a világ – New York, San Francisco, London, Berlin, Bécs – élhetőbb, mint Orbanisztán. Még Azerbajdzsánnál is jobb.
Utolsó kommentek