Nem szerettem az embert (személyesen persze nem ismertem), és óriási élményt jelentettek a könyvei. A 20. század egyik legnagyobb magyar írója volt. A történelem (is) tette azzá – a történelem, amely végzetesen megnyomorította az embert. Számomra a világirodalom egyik legszörnyűbb, hátborzongató mondata, amikor a Sorstalanságban Köves egy transzporttal félholtan érkezik vissza Buchenwaldba, és arra gondol: „Szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.”
És bár az én személyes kedvencem a Kaddis, de tudom, hogy a Sorstalanság fontosabb. Befejező mondataiból idézek:
"Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...
... ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont... szabadság van, akkor nincs sors, ... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors...
...Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek."
Többször is írtam róla, most egy Olvasónaplót illesztek ide.
Utolsó kommentek