…meg ami eszembe jut róluk…
Szentendréről már többször írtam, például ezt. Most úgy került képbe, hogy szombaton a Művészetmalomban még zárás előtt megnéztem „A világ közepe” címmel az elmúlt kb. nyolcvan évben Szentendrén élt vagy alkotó festő, szobrász, grafikus alkotásaiból rendezett kiállítást. Persze képben – és kísérő szövegben – az egyik fő alak Vajda Lajos volt. Róla jutott eszembe Bandi, akivel először jártam Vajda Lajos-kiállításon, 1979-ben, Szentendrén. Bandi pár évvel korábban a tanítványom volt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. Csellista volt, én – helyettes tanárként – oroszt tanítottam az osztályában, és ennek következtében meglehetősen utáltuk egymást, kitalálható, hogy miért. Az érettségi bankettjükön, már nem emlékszem, hogyan és miért, viszont odaültem hozzá, kibeszéltük a dolgokat, és összebarátkoztunk. Már nem emlékszem, hányszor találkoztunk a következő években (nem sokszor), igazából katonaruhás, „eltávos” figurája van előttem. Arra se emlékszem, elvégezte-e a Zeneakadémiát (valószínűleg igen), de az biztos, hogy a 80-as években vidékre került, és a kapcsolatunk megszakadt, azóta se láttam. Vannak fura képzettársításaim: Vajda Lajosról mindig ő jut az eszembe. Meg persze eszembe jut a Konzi, ahol talán két tanévet tanítottam, orosz mellett történelmet is, aztán a fő munkám lehetetlenné tette ezt a „maszek melót”. Bandin kívül is kerültek ki barátok az egykori tanítványok között, sőt egyikükkel – ma jeles zeneművész – több évtizedes szünet után nemrég újítottuk fel a kapcsolatot. Talán Bandi is jelentkezik egyszer…
Zsuzsa – pár éve meghalt – egyetemi csoporttársam és közeli, bizalmas barátom volt. Mellesleg a Bartókban tanított, és az ő révén kerültem oda. Vele is voltam Szentendrén, valamikor a 70-es évek közepén, amikor Szentendrét még nem árasztották el a gagyi „népművészetre” éhes külföldi turisták, hanem nagyon szerethető, csendes, hangulatos kisváros volt. A társaságunkban volt G., az (akkor még) fiatal, de már nagyon népszerű színész. G. vitt be minket (nem kellett erőszakoskodnia) a híres (már rég megszűnt), kis antikváriumba. Végigböngésztük a polcokat, beszélgettünk a tulajjal, és G. rábeszélésére megvettem Böhm Vilmosnak az 1918-19-es forradalmakkal foglalkozó memoárját, ami eléggé más volt, mint amit én a Tanácsköztársaságról tanultam-tudtam. Az asszociáció fordított, mint Bandi esetében: G-ről jut eszembe Szentendre és a Böhm-könyv. Akkori szentendrei sétánk fő attrakciója azonban a Bogdányi utca elején, egy pincehelyiségben található Nosztalgia régiségkereskedés volt. Egy fantasztikus üzletasszony, Hemző Ilona tulajdona volt – egy kis, minőségi „Ecseri”, nem tudok róla, hogy akkor lett volna ilyen bolt másutt. Ilona pár évvel később a régiségkereskedés mellett megnyitotta a szintén legendássá vált Nosztalgia Kávéházat (szintén megszűnt jó pár éve, akárcsak a régiségbolt), majd a rendszerváltás után az egész kétszintes ház – kávéházi terasszal, nívós üzletekkel – a Nosztalgia nevet viselte, de ekkor már nem az ő tulajdona volt, ő ekkor már egy cukrászüzemet tulajdonolt és vezetett, aztán ha jól tudom, valahol vidéken lovakkal kezdett foglalkozni. Aztán… Nem tudom.
Szentendrére ma is el kell látogatni, mert csodálatos múzeumai vannak, de a hangulata örökre elveszett. És hát az emberek is…
Utolsó kommentek