(Több mint két éve nem írtam ebbe a – szívemnek kedves – sorozatba, nem volt rá ok, ürügy. Most hirtelen kettő is támadt. Először mondom azt, amit majd később, pár nap múlva írok meg: a véletlen (sors?) hozta úgy, hogy a legutóbbi, 2014. áprilisi „hordalék” az orosz nyelvhez, kultúrához, egyáltalán: az oroszokhoz fűződő viszonyomról szólt. Nos, két napja tudtam meg, hogy meghalt az ott is emlegetett, csodálatos vlagyimiri irodalom-tanárnőm, Inna Lvovna Almi. Írni fogok róla meg az irodalom iránti szenvedélyről, de azt még érlelnem kell. Most a könnyebbik téma jön.)

Kezdődik az olimpia, és nem fogom nézni. Nem maradok fenn ezért éjszaka, nem kelek hajnalban, és ami még inkább a múló – és változó – idő jele: mindez nem is izgat, nem sajnálom. Meg fogom persze hallgatni reggel a (nem kormány-) rádió sporthíreit - sport és politika úgy látszik, tényleg elválaszthatatlan -, és biztos megnézek majd néhány napközbeni összefoglalót a tévében meg az interneten, de a régi szenvedély oda. Valaha volt. Sporteseményekre, közvetítésekre, sportolókra, riporterekre – és mindezekben persze magamra – emlékezem.

*

Az első olimpia, amelyről tudatos emlékem van, az 1956-os melbourne-i. Nem tudtam a ma oly sokat emlegetett, „véres” magyar-orosz vízilabda döntőről, és már aligha tudnám felsorolni mind a 9 aranyérmünket – ami nagy csalódás volt a helsinki 16 után. Emlékszem természetesen Gyarmatiékra, Papp Lacira, Kárpáti Rudolfra meg Keleti Ágnes tornász 3 egyéni, plusz a kéziszer-csapatban szerzett aranyára. De a legélesebben – egykorú emlékképként – az ötlik fel, hogy hosszú várakozás után az első aranyat az Urányi-Fábián kajak kettős szerezte 10 ezer méteren (amit azóta töröltek az olimpiák programjáról, mert „uncsi”, nem fotogén). Na, mégis majdnem sikerült felsorolnom a kilenc aranyat – a kardcsapatot felejtettem ki, pedig az évtizedeken át mindig a mienk volt. „Mienk” – a sport tényleg kihozza az emberből a nemzeti közösséghez tartozás élményét.

Az első tévés olimpiánk az 1960-as római volt. Előző évben lett tévénk, a mezőgazdasági műsorok kivételével valószínűleg mindent néztünk a heti négy vagy öt napos, néhány órás műsorból, a legemlékezetesebb abból az időből (13 éves voltam), hogy fekszem anyám mellett az ágyban, és nézem – mit nézem? csodálom! – a garmisch-partenkircheni műkorcsolya Európa Bajnokság sok-sok órás közvetítését. Azonnal felötlik a Kilius-Bäumler páros – a gyönyörű Marika és a snájdig Hans-Jürgen – (hogy aztán pár évvel később a szovjet Protapopov házaspár legyen a kedvenc), és valamitől emlékszem még a Mozart Török-indulójára korcsolyázó Emerich Danzerre (azt hiszem, második lett) – fura dolog az emlékezet. És hát, ha műkorcsolya, akkor persze Vitray… Ma képtelen vagyok megnézni magyar tévécsatornán egy focimeccset, a riporterek miatt. A júniusi EB-n, amit lehetett (kevés meccsre voltam kíváncsi), a ZDF-en vagy az ORF-en néztem. Vitrayval jó volt. Ahogy egész más stílusban, más médiumon Szepesi volt fenomén: az ő hangján van meg nekem Balczó 1972-es müncheni futása…

Szóval a római olimpia. Itt már tényleg nem tudom felsorolni a – mindössze – hat aranyat (a számra emlékszem, ahogy a négy évvel későbbi tokiói 10-re is, de aztán elszakad a fonal) a kenus Parti János neve ötlik fel, meg az öttusázóké – Balczó András, Nagy Imre, Németh Ferenc. Meg egy fura emlék: ülünk „vasárnapi” apukánkkal a Hungária Kávéházban, a dobos torta mellett latolgatjuk az olimpiai esélyeket, és szóba kerül a három (vagy négy?) nap után vezető Nagy Imre. „Hát ő nyilván nem nyerhet”, mondja nevetve apám. Nem emlékszem, azonnal „leesett-e” nekem a „tantusz”. Egyébként Németh lett az első, Nagy a második, és nem tudok róla, hogy ez „felsőbb” intézkedésre történt volna így. És egy nem magyar emlék: a férfi 100 méteres gyorsúszás döntője. Az ausztrál Devitt (az ő nevére már nem emlékeztem) és az amerikai Larson (az övére igen, meg a 3. brazil Dos Santosére is) pontosan ugyanolyan időt – 55.2 mp-et ért el, a századokat akkor még nem mérték, sokáig nem lehetett tudni, melyikük a győztes, akkor még szerintem víz alatti videófelvételek se készültek, talán a tévéközvetítés filmjének elemzésével döntöttek Devitt javára.

Az 1964-es tokiói olimpia számomra a „zsebrádiós” olimpia volt: a megnyitó a születésnapomra esett, és egy zsebrádiót kaptam anyáméktól ajándékba. Óra alatt, ha a tanár nem figyelt oda, azt hallgattam, nemcsak az olimpia, hanem az angol választások miatt is, amit a munkáspárti Harold Wilson nyert… Amúgy a rádiós közvetítések közül egyre emlékszem: Rejtő Ildikó maratoni hosszúságú döntő csörtéjére (női tőrvívás).

1968 Mexikó – messze volt, és az ember akkoriban egyébként is mással volt elfoglalva; Varga Zoltán árulása ugrik be elsőnek, aztán a 400 m-es síkfutás győzelmi emelvényén a „Black Power” mellett tüntető amerikai futók, és persze Bob Beamon fantasztikus 8.90-es távolugró világcsúcsa. És ott nyert először magasugrást valaki úgy, hogy háttal ugrotta át a lécet:  a számot forradalmasító Dick Fosbury.

1972 München: az izraeli sportolók elleni gyilkos palesztin terrorakció, Mark Spitz – no meg a fantasztikus Balczó András.

1976 Montreal – semmi emlékem, és aztán jönnek a bojkott-olimpiák, én meg öregszem. De hát nem csak az olimpiák voltak érdekesek, voltak sportesemények, amelyeket a helyszínen, az egzotikus Budapesten élveztem.

Az embert – a gyereket – általában az apja viszi először meccsre. Az én első gyerekkori meccsélményem az 1954. májusi, a Népstadionban 92 ezer néző (akkor még voltak állóhelyek) előtt játszott 7:1-es magyar-angol volt. Nem mehettünk túl sokszor meccsre, érdekes módon a többi alkalomból nekem leginkább a focimeccs szünetében rendezett futóversenyek izzó hangulata maradt meg; ez volt a legendás Iharos-Tábori-Rózsavölgyi hosszútávfutó hármas korszaka. Úszóversenyekre, meg vízipóló meccsekre is jártunk apámmal, a Császár uszodába.

Később, kamasz- és fiatal felnőtt koromban már nem mentem se foci-, se pólómeccsekre, viszont éveken át ott voltam minden jelentős atlétikai vagy úszóversenyen. Sajátos hangulata volt annak, hogy egy-két század magammal sütkérezem a Népstadionban, a célegyenes és a távolugró gödör magasságában a hihetetlen vontatottsággal megrendezett atlétikai bajnokságokon. Érdekelt, szerettem nézni. A Szigeten, a Sportuszodában tömöttebb volt a lelátó, és jobban peregtek a számok – meg hát az úszók akkor is jobbak voltak az atlétáinknál: Turóczy Judit, Gyarmati Andrea, Kovács Edit, Patóh Magda, Egerváry Márta…

Nosztalgia, igen. A hajdani, még emberi léptékű versenyek, eredmények és hangulatok – meg persze az ifjúságom után. Amikor még minden nemcsak más, hanem „persze” jobb is volt.

 *

*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Április 4.

Bajusz, katonaság meg sok minden más

Bányász elvtárs

Jancsi (1947–2012)

Vo Nguyen Giap

Az orosz

 

 

Szerző: rás  2016.08.05. 18:48 3 komment

Címkék: sport történelem olimpia

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr958955646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

defalla 2016.08.05. 22:04:02

Nem volt eddig szerencsém megkedvelni egyik sportot sem - szurkolóként sem. Mondtam már, hogy későn érő vagyok?

Az én kedvenc olimpiai élményem a '88-as, amiről az alábbi "szösszenet" fogott meg a legjobban "Egérkén" kívül. Idézem is mióta elkészült. Mármint nem Egérke készült el, hanem ez a gyöngyszem:
www.youtube.com/watch?v=6vmSg2cb61I

egy nagyi 2016.08.05. 22:33:37

rás:ilyen mély átélésű nosztalgiakor én is elfelejtkeznék a kávéfőzőről. Egyébként én meg szeretném megszerezni Hajós Alfréd könyvét, az antikvárium.hu-on várólistán vagyunk és sokan vannak előttünk.

rás · http://ras2.blog.hu 2016.08.06. 10:44:02

@defalla: :)) "De jó magyarnak lenni!"

@egy nagyi: Nekem - még gyerekkoromból - megvolt Szepes Béla "Így győztök ti" című könyve, de aztán a "történelem viharaiban" eltűnt (nyilván kölcsön adtam, és nem kaptam vissza)
süti beállítások módosítása