A napokban van húsz éve, hogy egy merész ugrással az újságírásból, rádiózásból átváltottam a politikai kommunikációra, a Magyar Rádióból a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) Sajtóirodájába. (Miniszterelnök: Horn Gyula) Egykori kedves kolléganőm, a Sajtóiroda vezetője hívott, és engem izgatott az új feladat. A mai, Orbán-Habony-féle, több mint százfős pr-gyárhoz képest akkor ez egy manufaktúra volt: titkárnővel és hivatalsegéddel, valamint a miniszterelnök sajtótitkárával együtt kilencen voltunk – és ma már tudom, szánalmasan amatőrök. A névjegyemen jól mutató kormányfőtanácsos beosztást kaptam; őskommunista rádiós főnököm megjegyzése: „B… meg, ha nem jönnek a komcsik, te most kegyelmes úr lennél!” Noblesse oblige: míg fél évvel korábban a pulóverkészletemet újítottam fel, most beszereztem két új öltönyt – egyikük egy Pierre Cardin –, ingeket, nyakkendőket; koncerteken, színházban ma is ez képezi az eleganciámat. És meg kellett barátkoznom az akkor „bunkofonnak” titulált, féltégla méretű mobiltelefonnal. Amit nyáron aztán felváltott a Motorola összecsukható mini készüléke. (Reklámklipjén egy strandoló nő a bikinijéből húzta elő.) Pár „fontos” embernek adott ilyet a cég „tesztelésre”.

Az Országház félemeletén kaptam egy szép, pünkösdirózsa-bokorra néző szobát. (A Kossuth tér 1944 mintájú betonsivataggá változtatása jegyében a bokrot azóta eltávolították.) Kicsit előreszaladva: a MEH kötelékében eltöltött másfél évem alatt összesen három irodám volt a Parlamentben és egy a Képviselői Irodaházban.

Nem volt meghatározott feladatom, munkaköröm: eltekintve a ritka konkrét elemzési megbízásoktól, főnököm azt mondta, olvassam a sajtót, figyeljem a rádiót, tévét, és amit fontosnak, érdekesnek tartok, arról írjak feljegyzést a MEH-et államtitkári rangban vezető Kiss Elemérnek; ha valami nagyon fontos és sürgős, akkor a Miniszterelnök Úrnak (is). Fontosságban, érdekességben nem volt hiány: a Horn-kormány és az MSZP népszerűségi mélyponton volt, a fő ellenzéki erő a Kisgazdapárt volt, élén a felülmúlhatatlan hangerejű (és akkor felülmúlhatatlannak hitt demagógiájú – ó, boldog békeidők!) Torgyán Józseffel. Már „ügy” volt Tocsik Márta, és megkezdődtek a gazdatüntetések az őstermelői igazolványok bevezetése és az ellen, hogy (ó, borzalom!) e gazdáknak is – adómentességük fenntartásával –vezetniük kéne kiadásaikat és bevételeiket. A gyűlölt-félt SZDSZ-szel való koalíció meg a Bokros-csomag miatt amúgy is megosztott MSZP-ben mozgolódás indult Horn eltávolítására. Ebben a helyzetben Hornt legközelebbi munkatársai rávették, hogy a Miniszterelnöki Kabinetiroda mellett hozzanak létre egy hetenként ülésező politikai elemző csoportot (PECS). A február közepén létrejött testületbe – néhány hetes munkám alapján – engem is beválogattak, és ebből az alkalomból találkoztam először Hornnal. Nekem az volt a feladatom, hogy a hétfő reggeli tanácskozásokra – értékelő – összefoglalót készítsek az előző hét eseményeiről, illetve jelezzem az azon a héten várható fontosabb dolgokat. Ily módon, mint kiderült, meghatározó szerepem lett abban, hogy miről beszélgetünk egymással. A PECS – amelynek ülésein általában Szekeres Imre frakcióvezető elnökölt – májusra már ki is múlt, mert túl komolyan vettük magunkat: Horn Gyula éppen külföldön volt, amikor napvilágra került a Nyírfa-ügy néven ismertté vált titkosszolgálati botrány, s ennek nyomán a soros megbeszélésen volt (nem én), aki teljes nyilvánosságot, sőt Nikolits titokminiszter lemondását követelte. Az ilyesmit Horn Gyula nem szerette. Ahogy általában sem szenvedhette a kormány tevékenységével kapcsolatos kritikai megjegyzéseket.

Ekkorra azonban én már egy látszólag fontosabb pozícióban (is) voltam. A PECS-ben az az ötlet született, hogy legyek én a miniszterelnök sajtótitkára, így javítva a kormány kommunikációját. Szekerest bízták meg, hogy erről meggyőzze Hornt, aki teljesítette a feladatot, s Horn felkért a magas tisztségre. Az éppen hivatalban lévő sajtótitkárt csak később értesítette a fejleményről. Arra csak legyintett, amikor felhívtam a figyelmét, hogy nem vagyok tagja az MSZP-nek. A dolog azonban többszörös félreértésen alapult. A kormány és a miniszterelnök kommunikációja nem az egymást sűrűn váltó sajtótitkárokon múlt, nekik – mint hamar rájöttem – lényegében nem osztottak lapot. A kommunikációt Kiss Elemér magának tartotta fenn, de ő heti – a tévé által is közvetített – sajtóértekezletein csak a kormánydöntések szakmai jellegű és jogászi stílusú tálalására volt hajlandó, a politikai állásfoglalásoktól tartózkodott, éppen ezért szorgalmazták a PECS-ben az én sajtótitkári kinevezésemet, nyilvános szerepléssel. Csakhogy én – elődeimhez hasonlóan – el voltam zárva az információktól, nem vehettem részt a kormányüléseken, sőt a jegyzőkönyveket sem kaphattam meg. Hornhoz is csak kivételes esetekben, a titkárságát egomániásan vezető Baranyi Mária jóindulatával juthattam be. Továbbá: én azt gondoltam, a sajtótitkárnak az a feladata, hogy közelebb hozza egymáshoz a miniszterelnököt és az újságírókat, Horn úgy vélte, távol kell tőle tartanom a sajtót. Mérhetetlenül utálta a sajtót, az újságírókat, leginkább az árulónak tartott Népszabadságot. Ja, és a legnagyobb félreértés: be kellett látnom, hogy alkatilag alkalmatlan vagyok mind az általam is elképzelt sajtótitkári szerepre, mind pedig arra, hogy megküzdjek a személyi féltékenységeken alapuló, szokásos hivatali intrikákkal.

A munkám lényegében arra korlátozódott, hogy mindenhova elkísérjem a miniszterelnököt, a pápától a lakossági fórumokon át a Friderikusz show-ig. (Utóbbi programhoz amúgy nem volt közöm, azt a titkárságvezető szervezte meg.) Egyre inkább légüres térbe kerültem. Fél évig bírtam, akkor egy agyérgörcs nyomán elmenekültem Horn közeléből – az MSZP ’97 novemberében szerveződő választási kampánystábjába, de ez egy másik történet.

Sajtótitkári működésem – mondjuk inkább: létezésem – azért hozott érdekes és szép élményeket is. Az első az volt, hogy amikor Horn felkért a feladatra, azt a „feltételt” szabtam, hogy államköltségen részt vehessek egy egyhónapos angliai nyelvtanfolyamon, mert hát az én angolom elég gyenge volt. Rám bízták, hogy kiválasszam a kurzust, és én – természetesen terepismerettel rendelkező emberek tanácsát is kikérve – a szóba jöhető tanfolyamok közül a legolcsóbbat választottam, mert hát csak nem fogom pazarolni az állam pénzét. Így aztán nyáron négy hetet töltöttem egy Salisbury nevű, időnként Agatha Christie világát idéző, csodás kisvárosban. A tanfolyam is jó volt – a végén kaptam egy „felső-középfokú” végzettségről szóló papírt –, de ennél is jobb volt, hogy egy olyan értelmiségi házaspárnál laktam (a nő nyugdíjas irodalomtanár és titkos regényíró, a férj zongoraművész), akiknek elvből nem volt tévéjük, viszont a vacsoráknál jókat beszélgettünk. Plusz a hétvégi kirándulások Londonba, Oxfordba és a környéken (pl. Stonhenge).

Az otthoni, hivatali hangulatra jellemző volt, hogy a Sajtóiroda vezetője (mint mondtam, korábban nagyon kedves rádiós kollégám), amikor tudomást szerzett az én angliai nyelvtanfolyamomról, azonnal kibulizott magának is egyet, Londonban, nem családi elszállásolással, de nem töltötte ki a négy hetet, mert nélkülözhetetlennek érezte magát otthon. Ugyanő, a PECS létrejötte után néhány héttel kivívta, hogy ő is részvevő lehessen – soha egyetlen szót nem mondott a megbeszéléseken. De hát, ami jár, az jár...

a_papaval.jpgHorn Gyulával az első külföldi utam Rómába, a Vatikánba vezetett, a magyar-vatikáni szerződés aláírására, s a pápával (II. János Pál) kezet fogni azért nem mindennapi élmény volt. Mondjuk, magából a Vatikánból akkor gyakorlatilag semmit nem láttam, mert a hivatalos program után azonnal vágtattunk vissza a repülőtérre, hogy Horn otthon vacsorázhasson és nézhesse a tévéhíradót. Emlékezetes volt egy kétnapos németországi út is, mert megtapasztalhattam, hogy tényleg megbecsülés és szeretet övezte Hornt, figyeltek a szavára.

Itthoni emlék, amikor augusztusban a balatonalmádi Auróra szálló strandján hasalva fogalmaztam válaszlevelet két amerikai szenátornak (egyikük Joe Biden volt, a republikánusra nem emlékszem), aki az akkor folyó kereskedelmi tévéfrekvencia-pályázat során a Mark Palmer volt budapesti amerikai nagykövet és Baló György által fémjelzett Írisz tévé mellett lobbizott. Megvédtem Magyarország függetlenségét. (De nem ezen múlt a pályázat sorsa.)

Legnagyobb sajtótitkári tettemnek azonban azt tartom, hogy rávettem, húsvétkor menjen el a vele és az MSZP-SZDSZ-kormánnyal szemben nyíltan ellenséges Vasárnapi Újság rádióműsorba. Ehhez persze kellett Belénessy Csaba főszerkesztő korrekt hozzáállása, fogadókészsége; mindketten tisztában voltunk a dolog jelentőségével – és kockázataival. Horn szereplése teljesen rendben volt, de természetesen mindkét oldalról nagy felhördülést váltott ki. Elszigetelt hídépítési kísérlet maradt. Már feljövőben volt a Fidesz…

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. Anyám

Életcserepek 7. - Apám

 

Szerző: rás  2017.01.13. 21:50 6 komment

Címkék: én MEH Horn Gyula

A bejegyzés trackback címe:

http://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr5912123999

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

emdefalla 2017.01.14. 20:05:31

Csendes megnyugvás vett rajtam erőt, míg végigolvastam, s a végén nyugtáztam magamban: ez így teljesen jó. Köszönöm :)

rás · http://ras2.blog.hu 2017.01.14. 21:52:29

@emdefalla: Ha jól értem, közben azért nyugtalankodtál. :) De vigyázz, ez még nem a történet vége - erre utal pl. a I. sorszám.

emdefalla 2017.01.14. 22:46:46

@rás: Pongyolán fogalmaztam, bocsánat érte!
Előtte nyugtalankodtam, mielőtt olvastam volna - de nem politikán. Valahol tudat alatt elkapott valami, hogy "Rás"-hoz jöjjek olvasni.
S ezt hallgattam olvasás előtt:
www.youtube.com/watch?v=36Y_ztEW1NE&index=54&list=PL3MMxfarzEMFEKyDGrWsRY_1_Ckplq-ti

rás · http://ras2.blog.hu 2017.01.14. 23:36:20

@emdefalla: A zene nagyon szép, valóban, de erről rám gondolni! (Remélem, nincs rá ok.)

egy nagyi 2017.01.15. 23:15:04

rás. miután nő vagyok és rendben vannak a hormonjaim, tehát nem nőtt bajszom, de most azt kell mondjam, hogy a bajuszom alatt mosolygok rajtad, az időként feltörő nosztalgia-sorozataidon. Miután 2009 óta követlek, így én már nem vagyok újszülött rásológiából. Viszont tudván-tudom, hogy jólesik az embernek a múltján merengeni. Édesanyám minden héten elmondta hetven fölött ugyanazt a lemezt, a férjem és a mamám kutyája mindig elaludt rajta. De így tovább, mert olyan vagy amilyen, szerethető.

rás · http://ras2.blog.hu 2017.01.15. 23:47:02

@egy nagyi: Remélem, nem ugyanazt a lemezt mondom mindig - bár kétségtelenül hasonlítanak egymásra, s van bennük közös motívum: én. :)