„Az a tény, hogy most itt ülök Moszkvában, félig túszként, félig kormányszintű vendégként, egész életem, egész politikai aktivitásom logikus következménye. Én magam teremtettem meg ezt a helyzetet. Erről lényegében nem 1968. augusztus 20., hanem 1948. február 25. döntött. Mert akkor egyértelműen saját meggyőződésemből és saját elhatározásomból csatlakoztam azokhoz, akik szintén egyértelműen és saját elhatározásukból alárendelték magukat Moszkvának, Moszkva céljainak – „mindörökre”. Most nem az a fontos, hogy miért tettem ezt és miért tették mások, hogy a nézetek és eszmék, amelyek ehhez elvezettek, helyesek vagy helytelenek, jól vagy rosszul értelmezettek voltak-e. Megtörtént, és én döntöttem így. Igaz, már több mint tíz éve tudom, hogy Moszkva a bűntények városa volt és nem akarom tovább szolgálni. De mit teszek ekkor? Meg akarom változtatni, nálunk, Csehszlovákiában, reformok útján, és eközben azt remélem, hogy Moszkvában is őszintén igénylik, hogy a bűnök korszakát lezárják, és ezért ezt számomra Csehszlovákiában is lehetővé teszik. Megvannak az okaim az ilyen vélekedésre, ám évek óta súlyos érvek léteznek, amelyek az ellenkező vélekedést igazolják. Ezeket az érveket azonban alábecsültem, nem vettem figyelembe, mert nem illeszkedtek reformkommunista koncepciómba.” (Bába Iván ford.)

 Zdenĕk Mlynař, a Prágai Tavasz egyik főszereplője, az 1968-as csehszlovákiai reformkísérlet után tíz évvel, már emigrációban idézi fel augusztus 26-ára virradó éjszakai gondolatait. Másnap belekényszerül, hogy Dubčekkel és a többi csehszlovák párt- és állami vezetővel együtt – hat nappal a szovjet (és többek közt magyar) invázió után – aláírja a megadás dokumentumát. Memoárja hallatlanul izgalmas „belső” beszámoló a prágai és moszkvai eseményekről, az 1968-as csehszlovák vezetés vitáiról, megosztottságáról, érzékletes portrékkal. Még érdekesebbek azonban – legalábbis nekem, aki végül is a politika iránt fokozottan érdeklődő kortárs voltam – az elemzések. Mlynař, miután megfosztották párttisztségeitől és 1970-ben a pártból is kizárták, korábbi hobbyját most már hivatásosként folytatta: etnomológus lett, vagyis a rovarok életét tanulmányozta, és e téren is meglehetős ismertségre tett szert. A tudós objektivitásával, a részletek és folyamatok megfigyelésére és precíz leírására irányuló törekvéssel elemzi saját gondolatait, indítékait, helyzetét és politikai nézeteinek változását.

1946-ban nem egész 16 évesen lépett be a kommunista pártba, az 50-es évek első felében Moszkvában volt egyetemista – és hithű sztálinista. Jogot, politológiát, filozófiát tanult. Hazatérése után előbb – az akkor éppen a koncepciós perek felülvizsgálatát végző – főügyészségen dolgozott, majd az Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetébe került, és a politikai rendszerről itt írt tanulmányai révén lett a pártapparátus „háttérmunkatársa”. Ez már a Sztálin bűneit leleplező, 1956. februári Hruscsov-beszéd utáni korszak – a lengyelországi és magyarországi eseményekkel, meg az elkerülhetetlen reformokkal. A szigorúan centralizált, pártirányítású tervgazdaság fokozatos lebontását célzó gondolkodás (és a hol nekilendülő, hol visszakozó cselekvés) a 60-as évek elején, közepén lényegében szinkronban folyt a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában, de igazából csak az utóbbiban tették meg a logikus következő lépést, a politikai reformokat. Ezek legfőbb elveit Zdenĕk Mlynař dolgozta ki, és így lett 1968 tavaszán a Dubček vezette párt központi bizottságának titkára.

Mint fentebb írtam, az eseménytörténeten túl számomra rendkívül érdekesek Mlynar memoárjában az elemzések, az elméleti fejtegetések. Így például tudományos elmélet és ideológia kapcsolatáról, eltérő – ám egyaránt szükséges – funkciójukról, illetve a politikai cselekvéshez való viszonyukról, „az eszme anyagi erővé válásáról”. Ma már igazán nincs gyakorlati jelentősége, de a múlt, a 60-as, 70-es, 80-as évek megismerése, megértése szempontjából fontos, hogyan értelmezi Mlynař a reformkommunizmust, lényegében saját cselekvési terét:

„A politikai döntés jogát, vagyis annak meghatározását, hogy mit tart a társadalom fontosnak, a korabeli reformkommunisták koncepciója sem bízta a társadalomra, hanem a döntés joga ismét csakis a párt számára maradt. A politikai demokrácia szempontjából a hatvanas évek csehszlovákiai reformkommunizmusa olyan tendencia tehát, amely a politikai demokráciát továbbra is erősen korlátozza. Ám a totális politikai diktatúra rendszerének megváltozása szempontjából ez a reformkommunizmus volt az a fő politikai erő, amely ezt a rendszert megzavarta, és megnyitotta az utat a politikai demokrácia előtt. Nem ez volt maga a gyakorlati megoldás, de egy lépést jelentett a gyakorlati megoldások megtalálása felé.”

Mlynař negyven éve írt könyve egy elsüllyedt világról szól, a történelemről – akár ha, mondjuk, az ókori Athénről vagy a Rákóczi-szabadságharcról olvasnánk. Persze sokan vagyunk, akiket érdekel a történelem. Nekem azonban ennél több, az életemről is szól.