Máténak, odaát – és itt

Sokféle hiány van. Hiányozhat valami, ami megvolt, csak valamikor, valahogy elveszett; hiányozhat az is, ami nincs, de szükségem lenne rá, vagy amire csak hiába vágyakozom. Ezek alapjában véve pótolható dolgok vagy olyanok, amikről könnyen lemondok. Sokkal nehezebb tudomásul venni emberek hiányát. Az évtizedek során számtalan eset volt, hogy munkában vagy társaságban, buliban találkoztam valakivel, aki valamitől szimpatikus lett, egy jót dumáltunk, aztán soha többé nem láttam, vagy ha találkoztunk is, többé nem jött létre az az „áramkör”. Sokáig tudtak – tudnak – hiányozni.

És hát ott van a hozzám közelálló emberek hiánya, eltűnése, elmúlása.

Van természetes – természetesnek vett és ezért talán kevésbé fájó – elmúlás, például 87 éves, beteg anyám halála 18 évvel ezelőtt. Nem csak génjeimben őrzöm, nem csak évfordulókon emlékezem rá, ott van gesztusaimban, szokásaimban. Velem van, egészen természetes módon. Az apám? 16 éves voltam, amikor (48 évesen) meghalt, de akkor már egy évtizede csak „vasárnapi apa” volt; szégyen, nem szégyen, nem tudtam meggyászolni, csak tudtam, hogy kéne. Évekkel később kezdtem érezni a hiányát, azt, hogy vannak dolgok, amiket meg kéne vele beszélni.

Sokkal fájdalmasabban éltem meg barátok eltűnését – ez nem feltétlenül halált jelentett, többnyire „csak” számomra (egy ideig nyilvánvalóan számunkra) fontos barátságok megszakadását, elhalását. Van, akiről írtam ebben a blogban. A 20 éves Szása négy és fél évtizede lett öngyilkos, ma sem tudok elérzékenyülés nélkül gondolni rá. Életem legfontosabb, legmélyebb barátságai a kamaszkoriak, a gimnáziumiak voltak. Három ember állt különösen közel hozzám, nehezen éltem meg e kapcsolatok elmúlását. Egyikük, a legfontosabb, Jancsi ráadásul már öt éve halott.

És amiért ez a bejegyzés született: három évvel ezelőtt egy Máté alakú lyuk keletkezett a világban. Blogismeretség volt, személyesen soha nem találkoztunk, de hat éven át össze voltunk kötve, nagyon hamar a fiammá vált; kései ajándék. Most is karnyújtásra vannak tárgyak – egy különleges gyűrű, a „Nagyi” imakönyve, a Gyuritól örökölt miniatűr festmény, egy kávésbögre –, amelyek rá emlékeztetnek; vannak levelek, kettőnk privát blogjának maradványai, chatrészletek. Nem mintha szükségem lenne emlékeztetőre. Ő maga van állandóan velem. Bennem.

*

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újúl szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.