(Hogyan lett Libanon a palesztin-izraeli háború hadszíntere - erről lesz szó az alábbiakban) Lásd még: A múlt kútja mint Rubik-kocka I.;  A múlt kútja mint Rubik-kocka II.

A "Közel-Kelet Svájca" - a múlt század közepén újságírói közhely volt ez, ha Libanonról írtak. Az 1970-es évekig a térség leggazdagabb országa, az arab világ pénzügyi és kereskedelmi központja volt. Emellett azonban a "Svájc" jelző megillette az ország vallási-etnikai sokszínűségét tükröző demokratikus politikai rendszeréért is. Még 1926-ban (francia félgyarmati státuszban) dolgozták ki a népességi arányokat tükröző, s máig érvényes rendszert, miszerint az ország elnöke mindig maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim, és a parlamenti képviselet is pontosan előírt arányokban oszlik meg a hét keresztény és négy muszlim felekezet között. Gyönyörűen demokratikus rendszer, kis szépséghibája, hogy valójában az egyes vallási vagy etnikai csoportokat, s ezáltal a politikai életet évtizedek (évszázadok?) óta magánmilíciákkal rendelkező klánok, családok uralják. (+ Szíria, amely valójában saját részének tekinti, de minimum megpróbál - hol politikai, hol katonai erővel - protektorátust gyakorolni fölötte.)

Libanon részvevője volt az első, 1948-49-es arab-izraeli háborúnak, a következőkből azonban (az arab szolidaritás hangoztatásával) kimaradt. Sorsát azonban nem kerülhette el. Amikor 1970-ben Husszein jordániai király katonai erővel, néhány ezer halott árán kiverte országából ("fekete szeptember") Arafat Palesztinai Felszabadítási Szervezetét, amely a hatalmát fenyegette, a palesztinok Libanonba tették át politikai és katonai székhelyüket. A kb. 300 ezer palesztin, köztük több tízezer fegyveres jelenléte felborította a már amúgyis ingatag politikai egyensúlyt. Másfél évtizedes polgárháború tört ki, amelynek számtalan kusza frontvonalán csak a Magyar Televízió akkor híressé vált riportere, Chrudinák Alajos igazodott el. A többi között keresztény falangista milíciák harcoltak a síiták és a drúzok ellen, követelve az általuk pártfogolt palesztinok távozását az országból, a palesztinok Libanonból lőtték Izraelt, Szíria katonákat küldött Libanonba a "rend helyreállítására" stb. Több korábbi katonai akció után 1982-ben Izrael - Ariel Saron hadügyminiszter közvetlen irányításával - átfogó támadást intézett Libanon ellen, hogy felszámolja az ottani palesztin katonai támaszpontokat. A legpiszkosabb munkát azonban libanoni szövetségeseikkel végeztették el: a falangista milicisták többezer palesztint öltek meg a Szabra és Satila menekülttáborokban. Hja, már akkor is nehezen voltak megkülönböztethetők a palesztin civilek, illetve harcosok/terroristák. Izrael ezt követően "biztonsági zónaként" egészen 2000-ig megszállva tartotta Dél-Libanont.

Az 1979-es Camp David-i egyiptomi-izraeli békeszerződéssel megindult folyamat fokozatosan politikai hátországától fosztotta meg a csak Izrael elpusztításában "gondolkodó" legradikálisabb palesztinokat; a libanoni polgárháború és az izraeli invázió pedig katonailag roppantotta meg őket. 1979-ben azonban (sok minden egyéb között) még valami történt: az iráni iszlám forradalom. A 80-as években iráni támogatással új, engesztelhetetlenül Izrael-ellenes, síita mozgalom bontakozik ki Libanonban: a Hezbollah.

(Mindezek után mellesleg az is érthető, hogy miközben Libanon lakosság kb. 3,5 millió, 10-14 millióra teszik a világ más országaiban élő libanoniak számát.)

Szerző: rás  2006.07.18. 18:38 Szólj hozzá!

Címkék: palesztinok Izrael Libanon Közel-Kelet

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr934945670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.