(Ez a bejegyzés eredetileg A vajszínű árnyalat blogon jelent meg, ahol akkoriban vendégblogger voltam.)

Amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, nagyon örültem, de az első gondolatom az volt, hogy ezek után Nádas már nem fog kapni, és ez nagy igazságtalanság. Tudom, azt is sajnálni kell - különösen ebben a blogban -, hogy EP sem kap, és isten bizony érte is lelkesedem, azt viszont elképzelni sem tudom, mit fog fel egy külföldi, mondjuk, a Harmonia Caelestisből, míg az Emlékiratok könyve univerzális. Szóval, nagyon szerettem az Egy családregény végét, az Évkönyvet, az Emlékiratok könyve viszont lenyűgözött, valósággal lubickoltam a mondataiban. És most itt van a Párhuzamos történetek - 17 évig dolgozott rajta, 1500 oldal, ájult tisztelet fogadta - és nekem nem tetszik. Végigküzdöttem magam rajta, vagyok annyira sznob, de nem szerettem. Hogy miért, ezt kéne megfogalmazni (dehogy kéne, kussolni kéne, hogy jövök én ehhez, hiszen én - donricardo szavaival - csak egy olvasóállat vagyok, csakhogy pofátlan is meg exhibicionista, s kac egyébként is legitimálta ebben a blogban a remekművek pocskondiázását, zárójel bezárva).

Az első résznél még minden berzenkedésem mellett lenyűgözött a szerkezet, az építmény, amely azt hivatott kifejezni, hogy - egyszerűen szólva - minden/mindenki mindennel és mindenki sorsával összefügg, vertikálisan (az időben, a múltban, történetileg) és horizontálisan (a városban, a világban velem egyszerre - párhuzamosan - élő emberek, végbemenő események) hatnak az én sorsomra is. Csak éppen az egész nagyon konstruált, kilóg a lóláb, akarom mondani a zsaluzat. Aztán a szerkezet szétesik, a szálak szétfoszlanak, emberek eltűnnek, események véletlen, hatás nélküli epizódok maradnak. Mintha a regény túlnőtt volna szerzőjén. Valószínűleg nem lehet büntetlenül 17 évet dolgozni egy regényen. Mintha Nádas az ez idő alatt egymástól függetlenül született szövegeket próbálta volna meg egybegyúrni, és a különböző időkben más és más (meg máshogy) érdekelte. Illetve van valami, ami mindig érdekelte: a szerinte (és persze nem csak szerinte) az ember lényegét kifejező szexualitás, ami annyira az ember lényege, hogy a - lelki és testi - szerelem szempontjából lényegtelen a nemiség (vagyis hogy a két ember történetesen milyen nemű). Számomra az Emlékiratok könyvének Melchior epizódja a világirodalom egyik legszebb szerelmes története, ehhez képest itt Kristóf - a könyv megjelenésekor azonnal szétcsámcsogott - margitszigeti éjszakája vagy Gyöngyvér és Ágost részletesen leírt együttléte végül is csak pornográfia. Tudom persze, hogy itt arról van szó, hogy mennyire kiszolgáltatottá tesznek az ösztöneink, valamint hogy a szexuális kiszolgáltatottság a társadalmi kiszolgáltatottság parabolája, de mégis... Illetve mégsem.

Persze Nádas nagy író. Fantasztikusan jó részletei vannak a könyvnek, valószínűleg ezért is bírtam végigolvasni, noha egyáltalán nem felhasználóbarát mű. Én télen kezdtem el, akkor sok időm volt, és egyhuzamban végigolvastam két kötetet, majd a munkám miatt több hónap szünet, és csak júniusban fogtam bele a 690 oldalas harmadik kötetbe. Amelynek valahol a századik oldalán folytatódik egy az első kötet közepén elkezdett párbeszéd.

P.s.: A MaNcs új száma lelkendező kritikát közöl egy most megjelent Nádas-interjúkötetről. Nincs mennyezet, nincs födém címmel adták közre az egyik legjobb és legtisztességesebb magyar újságíró, Mihancsik Zsófia Nádassal 1997-ben több napon át folytatott beszélgetését. Annak idején hallottam belőle részleteket a Bartók rádióban. Fantasztikus.

Szerző: rás  2006.07.28. 11:49 Szólj hozzá!

Címkék: nádas péter mihancsik

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr934929595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.