És mert még mindig olyanom van:
Itt a szöveg, a New York-i szleng magyarázatával meg az Andy Warhol-szálakkal.
Későn érő (késéssel művelődő) típus vagyok: az 1972-es dal hozzám egy nagyon erős 1989-es filmmel érkezett meg: Potyautasok (Ráadásul nem is ez jutott eszembe, hanem - nyilván a lengyel helyszín miatt - a nagyszerű, korai Polanski: az 1961-es(!) Kés a vízben.
Vissza Lou Reedhez: az ő kedvéért mentem ki először a Szigetre 2000-ben. (El nem múló hála K.A-nak.) Fura volt - nem Lou Reed, ő Lou Reed volt -, hanem a Sziget: eltekintve ettől a koncerttől, ahol azért bőven voltak az én évjáratomból, délután két-két és félszeresét képeztem az átlagéletkornak. Mégis jó volt. És nagyon irígy lettem, hogy nekem ez annak idején nem volt. Valami hasonló érzés volt, mint amikor - ugyancsak jókora késéssel - Kerouacot olvastam.
Újabb személyes szál: Tódor, a budapesti underground művészvilág fantasztikus alakja, szervezője. Aki vagy 10 éve Balatonszabadinál ráfeküdt a vonatsínekre. Akinek nagy álma volt, hogy elhozza Budapestre, az általa kitalált Nap-Nap Fesztiválra Lou Reedet.
És Tódor unokaöccse, akit négy éve egy részeg állat a járdára felfutva halálra gázolt.
Pedig olyan boldogan kezdtem el ezt a bejegyzést...
Utolsó kommentek