w.m. szép bejegyzése hozta föl bennem saját intézeti élményeimet - a fasz túlsó végéről. (Bocsánat!)

Réges-régen (amikor w.m. még nem is élt), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egy hónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak tulajdonképpen csak a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10-12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála. „Átmeneti" volt az intézet, vagyis a - különböző okok miatt - állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált - de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak - én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is - vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilifdebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk isi jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük, („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kékszemű kisfiú - Attila -, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Rás bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.

Aztán egy-két hónap múlva elkerültem a kicsiktől, mert hogy kiderült, értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, én ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Rás bácsi" mivoltát, és már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új - jó politikai kapcsolatokkal rendelkező - igazgató „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem, és én - míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat - őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. - Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! - ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem.

 

 

Szerző: rás  2008.10.16. 09:19 8 komment

Címkék: wm nevelőotthon

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr844928973

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Solvere volo 2008.10.16. 18:15:30

Manapsag, asszem, eleg szeles a skala. A tapasztalataim nagyon vegyesek. A javito-nevelointezetbol erkezett (hozzank kemoterapiara kijaro - hja, vannak azert ocska sorsok) baranykank nyugtatozasrol es slaggal veresrol, eheztetesrol meselt. (Hogy tettunk-e feljelentest? Termeszetesen nem...) De a lakasotthonbol jovo gyerekek apoltak, kiegyensulyozottak voltak. A rendszer "bejarata" viszont extrem szuk. Neha probaltam gyereket elhelyezni (mert elegansan ottfelejtettek a korhazban), a gyamugy gyakorlatilag soha nem segitett, sot. Plane, ha fogyatekos is volt. Plane, ha "razosabb" csaladdal kellett volna kontaktalni. Ertelmisegi anyukat boldogan zaklatjak, ha az exferje bosszubol feljelenti. Gondolom, van ilyen is olyan is, mint mindenutt :(

Ismeretlen_83733 2008.10.16. 20:50:05

először egy hosszú kommentet akartam írni, de aztán úgy döntöttem, hogy visszafogom magam. nem biztos, hogy akarok arra emlékezni, ami azon évek alatt történt, amíg egy voltam a sok száz kiskölyök közül, aki(ke)t eldobtak a szülei és aki(k)nek nem is akarták pótolni a családot, a szeretet, azt az érzést, hogy fontos, hogy egyedi. nagyon sok olyan nevelőtanár volt, akit megkedveltem, akinek köszönhetek valamit. a "sok"-ból viszont sajnos következik az, amit rás is leírt, hogy az emberi nevelők hamar távoztak, ill. a többségét hamar távozásra bírták. ennyi. még így is túl sok voltam. ezért ne haragudj rás.

Ismeretlen_46946 2008.10.16. 22:48:26

w.m. Nem voltál sok. És sajnálom, ha fájdalmas emlékeket idéztem fel, de "te kezdted".

Ismeretlen_49161 2008.10.16. 23:13:37

ajjaj

Ismeretlen_87661 2008.10.17. 07:02:43

Az én szivem már akkor megszakadt értük, amikor elsőéves szoc. munkás hallgatóként elmentünk egy gyermekotthonba. Véletlenül találkoztam egy betegen "otthon" maradt kisfiúval, összenéztünk. Arra a tekintetre még ma is emlékszem...

Ismeretlen_72833 2008.10.17. 09:39:39

na igen, noveremekkel is leallt szivozni a gyamugyis anno. 17 evesen, titokban szult, kitettek a gyereket egy lepcsohazba, majd masnap meggondoltak magukat. egy honapig ment ahuzavona, a gyamugyis csakazertis, hogy megleckeztesse az anyukat, allami gondozasba akarta tetetni a gyereket, de szerencsere mivel az apa mar felnottkoru volt, nem tudta... ennyire szamit ugye, hogy a gyereknek jo legyen...

Ismeretlen_72833 2008.10.17. 09:41:45

nem tom szamit-e, de azert hozzateszem h ez meg 93ban volt

Ismeretlen_10155 2008.10.17. 21:02:26

ismerem ezt a világot valamennyire (a Rás-féle oldalról). az egészben az a legszörnyűbb, amikor rá kell gyere, hogy akármit csinálsz is, legfeljebb segíthetsz, de igazából nem tehetsz eleget.