... és Eduardo apja. Egy hete Kepes András új műsorában ismét találkozhattunk Rózsa-Flores Eduardóval, a délszláv háború egykori horvát ezredesével, költővel, nemzetközi szabadságharcossal. Egy 48 éves magyar-bolíviai (momentán iszlám) férfival, aki még mindig az identitását keresi - és soha nem fogja megtalálni. Sokan ismerhetik mint a Chico című film főszereplőjét. Aki nem látta, nem ismeri, de érdekli, olvashatja a blogját - vagy éppen szélsőjobboldali portálokon megjelenő írásait (ez utóbbiakat nem reklámozom). Eduardót kamaszkorában ismertem meg, ha most találkoznánk, valószínűleg kedvesen egymásra mosolyognánk, kezet fognánk, de aligha tudnánk két mondatot is beszélgetni egymással. Sajnálom.

És nem is róla akarok írni, hanem az apjáról, aki valószínűleg az egyik utolsó klasszikus kommunista világforradalmár volt. És nem mellesleg művész - a 60-as években a bolíviai drámairodalom megújítója, szinte megteremtője, a Santa Cruz-i Képzőművészeti Főiskola megalapítója, igazgatója. Valamint az élet örömeit - étel, ital, nők, baráti társaság és munka - élvező EMBER.

Rózsa Gyuri 1923-ban született, magyar zsidó apától és osztrák anyától. Apját '45 januárjában a Dunába lőtték, s talán ez az életrajzi adalék is elég lenne ahhoz, hogy Gyuri kommunistává váljon, de úgy tudom, ez már korábban megtörtént. A felszabadulás (igen, felszabadulás) évében diplomázott a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, 1946-ban pedig párizsi ösztöndíjat kapott. Tanult, festett, jól érezte magát a párizsi művészvilágban, s mire letelt az ösztöndíj, itthon diktatúra lett. Amikor 1949-ben, a Rajk-per elleni tiltakozásul Károlyi Mihály lemondott párizsi nagyköveti tisztéről, sokakkal együtt úgy döntött, hogy nem tér haza. 1952-ben egy francia csoport tagjaként Bolíviába utazott az Andok vidékének népművészetét tanulmányozni. Ottragadt. Santa Cruzban megismerkedett egy spanyol származású lánnyal, akinek szülei a polgárháború után menekültek Dél-Amerikába. Feleségül vette, és két gyerekük született Eduardo és Silvia. Gyuri bolíviai lett.

Eduardo egy interjúban így emlékezett apjára, és saját gyerekkorára:

1958-ban megismerte édesanyámat, barátoknál, egy "bulin" megtetszettek egymásnak, 1959-ben összeházasodtak. A kalandok akkor kezdődtek, mikor kiderült, édesapám mélységesen baloldali, nem otthonülő típus, bohém, ám elkötelezett ember. Pláne a dél-amerikai viszonyok között ezek a tulajdonságok felerősödtek.
...A gyermekkorom mozgalmas volt, a ciszterekhez jártam iskolába. Kommunista apám azt akarta, hogy egyházi iskolába járjak. A mélységesen katolikus édesanyám pedig nem. Szerinte a gyerek járjon az államiba, ismerje meg a valóságot. Az egyházi iskola... elit iskolának számított, édesanyám - aki történelmet és földrajzot tanított - pedagógusként szociálisan végtelenül elkötelezett. Ami nem azt jelentette, hogy baloldali.
Édesapám a Bolíviai Nemzeti Színház alapítója, vele kezdődött a színházi élet Bolíviában, ahol egy színdarab bemutatója politikai cselekedetnek számított. Az első bemutatott darabot édesapám írta. Be is tiltották. Letartóztatták, a diákok sztrájkoltak, hogy engedjék ki a börtönből. A gyerekkorom erről szól, hogy hol van apám, hol nincs apám. Sokszor előfordult, hogy hónapokig "kitelepítették" az otthonából. De csak őt, a családját nem. Amikor bujkálni kényszerült, akkor mindig papok mentették az életét. - Van olyan templom, ahol az ő freskói díszítik a falakat - Bolíviában az első képzőművészeti főiskola is az ő nevéhez fűződik. 1971-ben már a bolíviai egyetem rektora (lánya szerint az általa alapított Santa Cruz-i Képzőművészeti Főiskola igazgatója - Rás megj.) volt, amikor kitört a puccs, neki Chilébe kellett menekülnie, mi pár hónappal később mentünk utána.

Bolíviainak lenni azt is jelentette, hogy Gyuri - ekkor már Jorge Rózsa (nevében a hosszú ó-t megtartotta) a kontinens talán legszegényebb országának volt a polgára. A 60-as években hol jobb-, hol baloldali katonatisztek ragadták magukhoz a hatalmat, ha pedig éppen választott civil politikus ült az elnöki székben, azt a reménytelen gazdasági helyzet, s az amiatti népi elégedetlenség, sztrájkmozgalom előbb-utóbb elsöpörte. Nem véletlen, hogy Che Guevara 1966-ban Bolíviát választotta egy általa megálmodott dél-amerikai forradalom kiindulópontjául.

Gyuri bekapcsolódott a baloldali, kommunista és szakszervezeti mozgalomba - hogy konkrétan mit csinált, nem tudom; valószínűleg beszélt, írt, tanított, lázított mindenfajta társadalmi igazságtalanság, megaláztatás, a kizsákmányolás, a szegénység, a diktatúra ellen.** 1971-ben történetesen egy, az előző évtizedekben megismertnél is keményebb, szélsőjobboldali diktatúra jött, Hugo Banzer tábornok uralmával. Banzer puccsa egyébként éppen Santa Cruzból indult,  ahol Gyuri élt, dolgozott, agitált. Jól ismerték, az elsők között tartóztatták le, kivégzés várt rá, de sikerült megszöknie. Chilébe ment - a családja utána -, ahol ekkoriban Salvador Allende baloldali kormánya volt hatalmon. De nem sokáig. 1973 szeptemberében az amerikaiak által támogatott Pinochet tábornok katonai puccsa megdöntötte a Népi Egység kormányát, s Allendével együtt sok ezer baloldali embert öltek meg. Rózsának megint menekülnie kellett. Svédországon keresztül 1974-ben tért vissza Magyarországra - bolíviai családjával. A 80-as években a Magyar Rádió Latin-Amerikába sugárzott, spanyol nyelvű adásánál dolgozott, itt voltunk kollégák - és talán mondhatom, barátok. Tiszteltem, szerettem - és csodáltam kimeríthetetlen energiáját, optimizmusát.

A rendszerváltásba belebetegedett, s azt hiszem, akkor adta föl végleg, amikor fia - akitől a kommunista világforradalomért vívott harc folytatását várta - önkéntesként beállt a Jugoszláviából való kiválásért harcoló horvátokhoz. „Fasiszta lett a fiam, fasiszta lett a fiam" - jajgatott. Elhatározta, hogy „hazatér" Bolíviába (ahol ekkor már ismét parlamentáris rendszer volt, erős baloldallal). 1994-ben, történetesen a magyar „baloldal", az MSZP választási győzelme után távozott. Megint Eduardót idézem:

„A választások után ... mondtam: apu, most már visszajöttek a tieid, mért akarsz elmenni? Addigra én már teljesen eltávolodtam - legalábbis politikai értelemben - a tőle kapott 'mintától', majdnem szakítottunk is emiatt. De erkölcsileg mind a mai napig példaképemnek tekintem. Apám erre azt válaszolta: Annak idején a sztálinistákhoz nem volt közöm, most meg ezekhez a merkantilista baloldaliakhoz nincsen közöm. 71 évesen összecsomagolt, édesanyámmal visszament Dél-Amerikába."

1997-ben, egy nappal 75. születésnapja előtt halt meg Santa Cruzban.

A bejegyzést díszítő képeket Santa Cruzban élő újságíró lányának, Silviának a blogjáról szedtem le.

* A század a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori publicisztikai sorozatára.

** Eduardo egy most megjelent interjúban a következőt mondja apja tevékenységéről:  Az édesapámat kizárták a bolíviai kommunista pártból a gerillaharcban folytatott tevékenysége miatt. A logisztikai munkákban segítette Ernesto Guevara bolíviai szabadcsapatát. Amikor Monje, a kommunista párt akkori első titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak már megígért segítséget, a szabad csapatot sorsukra hagyta. Szervezett utóvédek nélkül sodródtak. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek a vérlázító, undorító döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélőt.