A hegedűs „Tonio Kröger"-t valójában Augustin Hadelichnek hívják. A Liszt Ferenc Kamarazenekar tegnap esti gyönyörű koncertjének szólistájaként egy Haydn-hegedűversenyt játszott - csudaszépen. Megjelent a dobogón egy dús, barna hajú, kissé füstös képű srác - 24 éves -, és nemcsak szépen hegedült, hanem kisugárzása, izgalmas személyisége volt. A műsorfüzetben olvastam, hogy német szülők Olaszországban született és felnőtt gyermeke. Ettől ugrott be azonnal Thomas Mann kisregényének hőse. Tonio Kröger az északi apa és a gyanúsan déli anya gyermeke, a művész, aki reménytelenül vágyik arra, hogy ő is szőke, kékszemű legyen, olyan mindennapi polgár, mint a többiek. Hétköznapiság és művészet véget nem érő csatája.

(A 28 éves Thomas Mann műve számomra a világirodalom egyik csúcsa; nem tudom hányszor olvastam már, és mindig találok benne valami újat - aznapi énemhez szólót - vagy valami megindítóan ismerőset, otthonosat*.)

Művészet valamilyen feszültségből születik; a kettős származás is lehet ennek egyik formája. Thomas Mannál gyönyörűen megfigyelhető a németek - és általában az északiak - ambivalens vonzódása a Dél és konkrétan Itália iránt. A Dél  a szenvedélyt, a művészetet, az érzéki és szellemi izgalmat jelenti, de egyszersmind a zavarosságot, a dekadenciát, a pusztulást is (Halál Velencében, Mario és a varázsló). A szerelem és a művészet olyan kivételes momentuma az életnek, amely egyszerre jelenthet csábító gyönyört és pusztulást. Akárcsak a bűn. Ezért hát a fegyelmezett, rendes polgár számára bűn vagy titkolnivaló szégyen, ha szeret, vagy ha verset ír.

„Megutálta és meggyűlölte az érzékiséget, szomjúhozva vágyott a tisztaság, a tisztes nyugalom után, holott közben a művészet levegőjét lehelte, az örök tavasz lanyha és édes, illatterhes levegőjét, ahol a nemzés titkos kéjében serken és fortyog és csírázik minden. Így csak azt érte el, hogy rikító ellentétek sodrában, fagyos szellemiség és emésztő érzéki tűz közt talajtalanul ide-oda hányódva, a lelkiismeret gyötrelmétől lankadt életet élt, elvetemült, kicsapongó és rendetlen életet, amelytől ő, Tonio Kröger, a lelke mélyén undorodott. Micsoda tévút! - gondolta olykor. Hogyan történhetett, hogy belebonyolódtam ezekbe az excentrikus kalandokba. Elvégre nem ekhós szekéren járó cigánynépből származom..."

Nietzschenél is megvan a Dél csábítása - ott ezt az antik görögség képviseli -, de nála a fegyelmet, mindenfajta törvényt, még az erkölcsi parancsokat is elsöprő, elszabadult szenvedély egyértelműen pozitív, az igazi emberi kiteljesedés. És hogy még tovább kontárkodjak a német szellem és irodalom történetében: Goethe számára az Itáliával való megismerkedés a klasszikus formákkal való találkozás esztétikai - tehát fegyelmező(?) - élményét jelentette.

Csak megjegyzem: nem tudok olyat, hogy egy olasz vonzódott volna a tüchtig németekhez.

Amikor tegnap este újra beleolvastam, tudatosult bennem a Tonio Kröger még egy, számomra fontos, eleme: az (észak)német polgári fegyelmezettség, hétköznapiság és az olasz szenvedélyesség, érzékenység között a szláv elem közvetítése. (A szlávok, oroszok mint vonzó péla egyébként másutt is felbukkan a fiatal Thomas Mann-nál, például az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben.) Tonio Lizavetával, a (Münchenben élő) orosz festőnővel osztja meg kétségeit:

 „Az irodalom általában nem hivatás, hanem átok, ha tudni akarja. Mikor kezdi érezni az ember ezt az átkot? Korán, rettentően korán. Abban az időben, amikor úgy illene, hogy még békében és egyetértésben éljen Istennel és a világgal. Azzal kezdi, hogy megbélyegzettnek, másokkal, a közönségesekkel, a rendesekkel rejtélyes ellentétben állónak érzi magát, az irónia, a hitetlenség, az ellenzékiség, a megismerés, az érzés örvénye, mely a művészt embertársaitól elválasztja, egyre mélyebben és mélyebben tátong, a végén egyedül marad, és azután nincs többé mód a megértésre."

Lizaveta válasza: „Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott."

És a kisregény végén a Tonio Krögerből művészt teremtő feszültség megfogalmazása:

„Be jó lenne újrakezdeni, felnőni... jóravaló, vidám és egyszerű, szabályszerű és rendes emberré, aki egyetértésben van Istennel és a világgal, akit szeretnek az ártalmatlanok és boldogok;... a megismerés átkától és a teremtés kínjától mentesen élni, érezni, létezni boldog közönségességben. Újrakezdeni? De hát nem érne semmit. Ugyanúgy lenne megint minden - minden úgy történne ismét, ahogy történt. Mert vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra egyáltalán nincs is igaz ösvény."

És zárásul, persze, Augustin Hadelich: ezen a felvételen Paganinit játszik:

 

*Most például egy barátság elemzését az első oldalakon, például: „Aki jobban szeret, az alul marad, és szenvedni kénytelen - ezt az egyszerű, kemény tanulságot az ő tizennégy éves lelke már megkapta az élettől; és olyan természet volt, hogy az ilyen tapasztalatokat jól megjegyezte, mintegy bensőleg felírta magának, és bizonyos fokig öröme telt bennük, noha persze ő maga nem igazodott hozzájuk, és gyakorlati hasznot sem húzott belőlük."

Szerző: rás  2008.11.25. 10:00 11 komment

Címkék: művészet nietzsche thomas mann augustin hadelich

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr54928989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_10155 2008.11.25. 13:19:23

"Csak megjegyzem: nem tudok olyat, hogy egy olasz vonzódott volna a tüchtig németekhez." Mussolini nem volt elég olasz neked? :-) ámbár igaz: ő nem feltétlenül a tüchtig (=okos) németekhez vonzódott...

Ismeretlen_46946 2008.11.25. 13:41:51

drc: Ismereteim szerint sokkal inkább Hitler volt az, akinek (főleg kezdetben) imponált a Duce; Mussolini csak alkalmazkodott a politikai kényszerhez. (De nyilván nem rájuk gondoltam.)

Ismeretlen_10155 2008.11.25. 13:49:29

igaz... ezer bocs, hogy idetettem a moslékosdézsát.

Ismeretlen_57265 2008.11.25. 21:50:07

"Mert vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra egyáltalán nincs is igaz ösvény." Ez.Így.Pont így. (Rémes egy felismerés ötvenen túl)

Ismeretlen_31312 2008.11.28. 14:10:27

Egy picike megjegyzés Nietzschéhez (a gondolatmenet ettől függetlenül nagyszerű): a görögség kapcsán megkülönbözteti a dionüszoszi és az apollói princípiumot, csak előbbit tekinti vadnak és fékezhetetlennek, az apollói éppen hogy a kimért, korlátozó. Saját korára vonatkozóan Dionüszoszt a "sápadt" megfeszítettel állítja szembe.

Ismeretlen_81552 2008.11.28. 14:13:16

.: Téves egy "felismerés", még ötvenen túl is ;))

Ismeretlen_46946 2008.11.28. 14:52:00

@Platen: Köszönöm a pontosítást. @. és vgx: Se nem rémes, se nem téves a felismerés, hiszen arról van szó, hogy Tonio (a művészek) számára nem járható a mások által kitaposott út; maguknak kell kiszenvedni. (Az ifjú) Th. Mann csodálatos iróniájának a lényege éppen ez: választani kell a nyugalmával, rendezettségével vonzó, a többség által normálisnak tekintett köznapiság és az önmagát kiteljesítő, de szenvedélyekkel és szenvedéssel járó művészsors között.

Ismeretlen_102949 2008.11.28. 21:00:47

Mindehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy éljen a nagy Dionüszosz, de leginkább éljen Afrodité, aki a leghatalmasabb az istenek és az istennők között!:) (Mellesleg bizonyos szemszögből nézve Jézus nem egyéb, mint késői és meglehetősen félresikerült Dionüszosz utánzat.) Thomas Mannhoz talán túl fiatal vagyok, talán egyáltalán nem az én stílusom. Gimiben kötelező volt a Mario és a varázsló, de annyira untatott, hogy a felét se olvastam el szerintem. Azóta nem is kísérleteztem. "..arról van szó, hogy Tonio (a művészek) számára nem járható a mások által kitaposott út; maguknak kell kiszenvedni." Ez pedig teljesen így van. Ha tudnátok, hogy én sokszor milyen sokat szenvedek ;)

Ismeretlen_46946 2008.11.29. 10:10:01

Clodius, fiam, hozd ki az ellenőrződet!

Ismeretlen_102949 2008.11.30. 03:37:58

Drága Rás, ha ilyen tanáraim lettek volna, lehet a kedvükért még Thomas Mannt is hajlandó lettem volna olvasni.;) (És minden bizonnyal szerettem volna iskolába járni.)

Ismeretlen_46946 2008.11.30. 12:21:22

Hú, Clodius, ilyen bókot már rég nem kaptam! Kösz. :)) Egyébként nekem az első nagy Th. Mann-élményem "A kiválasztott" c. jópofa kisregény volt; de kezdésként neked ajánlhatom a (rövidebb) "A törvény"-t is.