„Mert mit ér az egész forradalom, ha nincs benne általános bujálkodalom"
(Peter Weiss: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában. Görgey G. ford.)Harmadikos gimnazistaként elvittek minket pályaválasztási tanácsadóba, ahol egy pszichológusnő azt mondta rólam, hogy konzervatív vagyok. (Azt, hogy milyen pályát ajánlott, már elfelejtettem.) Iszonyúan felháborodtam. 17 évem teljes öntudatával és lelkesedésével vallottam magam kommunistának, haladó gondolkodásúnak, forradalmárnak, és akkor ez a nő képes ilyet mondani... Sok év kellett hozzá, hogy rájöjjek, még több, hogy be is valljam, tényleg konzervatív vagyok, tartok minden újtól, ragaszkodom a jól bevált vagy egyszerűen csak megszokott dolgokhoz, hagyományhoz, nemzedékek által kiérlelt és elfogadott értékekhez, normákhoz. Sokszor lázadtam, sokszor fordultam szembe a többség véleményével, mert muszáj volt, de ezt valahogy rossz lelkiismerettel, szorongva tettem, a kényelmes kispolgár a lelkem mélyén csóválta a fejét - de hát muszáj volt...
Konzervatív kispolgár énem sok mindentől visszatartott, ha a „közéletben" nem is, de magánemberként mindenképpen. Erről egyszer már megemlékeztem a kábítószerek kapcsán... Innen az irigység a (nem létező) fiam korosztályának szabadsága, gáttalansága (nem tévesztendő össze a szabadossággal és a gátlástalansággal, de ki tudja, hol a határ közöttük) iránt.
*
Van úgy, hogy a dolgok - ezúttal a frissen olvasottak - furcsán sorba rendeződnek.
Coelho regénye: Tizenegy perc. Egy hozzám nagyon közelálló ember adta a kezembe, ezért olvastam végig. Rossz. Mesterkélt, tételszagú és darabosan megírt (fordított?) mű arról, hogy miért, hogyan lesz valaki (egy brazil lány Genfben) kurva, mik a kurvalét szabályai, és hogy a kurvának is van lelke, vannak álmai, és bízhat benne, hogy eljön érte a „királyfi hófehér paripán". „Botrányos" könyv, hiszen tele van - erotikusnak csak ritkán nevezhető - szexuális leírással. Vannak persze szép részei is, hiszen Coelho talán tényleg lehetne jó író is, ha nem tömegtermelne. Volt egy rész, ami különösen megragadott: egy kliens szado-mazora kényszeríti Mariát, aki átéli a fájdalom, a kiszolgáltatottság, a megalázás gyönyörét. (Ennél sokkal gyengébb, hiteltelenebb, ahogy szerelme „kigyógyítja" belőle - ugyancsak fájdalomterápiával.) Elmenni a végsőkig, a magam, a lehetőségeim végső határáig, kitapasztalni, hogy van-e egyáltalán ilyen határ - igen, itt hihetővé válik a mazochista gyönyöre.
*
Véletlenül épp aznap, amikor befejeztem a Coelhót, tette fel blogjára új bejegyzését Dávid/Clodius. A címe: Könyörgöm, nem lehetne eltávolítani Jézust az asztalunkról?? Ebben a hosszú, de megrendítően szép írásban is van egy szoft S/M epizód, részeként a szülőkkel, a nőkkel, a vallással és a (nem csak vallásos) hittel - a világgal folyó küzdelem (ön)elemzésének. Most juszt se ezt idézem, hanem:
„Én pogány vagyok a szó szoros értelmében. Afrodité híve, aki a keresztény teológia szerint pusztán a paráznaság pokolbéli démona...(T)ávol áll tőlem a földhözragadt materializmus. Ha van istenség, aki imádatra méltó, ki más lenne, mint a szerelem gyönyörűséges istennője...? Eleve a szerelem az egyetlen erő a világon, ami képes beragyogni egy életet, igaz persze, hogy pokollá is változtathatja azt. Persze az én hitem más. Bármennyire is igyekszem, én inkább csak minden erőmmel hinni szeretnék, de ez idáig még nem sikerült igazán megszabadulnom az apámtól örökül kapott makacs materializmusától és ateizmustól. Ugyanakkor az élet túlságosan megmagyarázhatatlan és irracionális jelensége a halott Univerzumnak ahhoz, hogy képes legyek elhinni, nincsenek istenek, és minden, de minden, az, hogy ezeket a sorokat írom most, nem több véletlenek majdnem végtelen sorozatának puszta összejátszásánál...
...Pokolba az erkölccsel és a tisztasággal. Mit is mondott Winston Smith Juliának [Orwell: 1984]? Gyűlölöm az erényt. Azt akarom, hogy mindenki legyen velejéig romlott... A magam módján én magam sem vágyok másra."
A linkfalamon hónapok óta ott van a „Clodius, az anarchista" link, felhívva a figyelmet arra a blogra, ahol az - Ensel Dávid néven is író - fiatalember társakat próbált toborozni egy anarcho-kommunista mozgalomhoz. A hol jobb, hol gyengébb, de általában hosszú cikkek a szerző harcosan vállalt s elfogult nézeteivel vitára ingerlők, de mindig elgondolkodtatóak. Nézet- és vérmérsékletbeli különbségeink ellenére Dávid az elvtársam, a szó legszorosabb értelmében: mindketten utáljuk ezt a mára körülöttünk kialakult világot, úgy véljük, hogy ennek rendszerbeli okai vannak, és hiszünk abban, hogy a kapitalizmus nem a történelem vége, hogy létezhet - léteznie kell - egy igazságosabb, emberhez méltóbb társadalomnak. Hogy valóban létrehozható-e (legalábbis az általam belátható jövőben), abban én mélységesen szkeptikus vagyok, ő viszont tenni akar érte. Nagy köztünk a korkülönbség - koron itt nem csak az életkort értve.
A fent idézett bejegyzés azonban nem ezen a blogon jelent meg, hanem másik - személyesebb, líraibb, hibátlanul szép írásokat tartalmazó - blogján, a Külvárosi gerillán.
*
Clodiustól egyenes út vezet egy másik, közelmúltbeli olvasmányomhoz, Konok Péternek a 20. századi baloldali radikalizmusokról írt monográfiájához. A kor mainstream szociáldemokráciájával és bolsevizmusával viaskodó számtalan irányzat között természetesen ott vannak az anarchisták, s az anarchisták egyik szárnyaként az anarchokommunisták. Azt kell mondjam, semmit nem tudunk róluk, az eszméikről, hitükről, önfeláldozó tetteikről, pitiáner, a homousion-homoiusion vitát idéző belső marakodásaikról. Pedig izgalmas és tanulságos elmélyedni a száz évvel ezelőtti német munkásmozgalom elméleti vitáiban; tényeket megismerni arról, hogyan számolt le az orosz-szovjet bolsevizmus a kommunista „világközpont" akaratával szembeszegülő anarchistákkal, tanácskommunistákkal; vagy éppen felidézni '68 képzeletet és ösztönöket (benne a társadalmi igazságba vetett hit ösztönét) felszabadító - pl. szituacionista - mozgalmait.
Száz-százhúsz éve éppúgy, mint 1968-ban a társadalmi forradalomért folytatott küzdelem szorosan összekapcsolódott az életmód, az erkölcs forradalmával is.
Persze arra is emlékezni kell, hogy nem csak baloldalon: a tett kultusza, a veszélyesen élni nietzschei jelszava a fasizmust is megihlette; „Vivere pericolosamente!" - hirdette Mussolini.
*
A Magyar Narancs eheti számában, az Egotrip rovatban, Salamon János filozófus „Tévelygéseink"-ről ír. „[Az] akaratgyengeség állapotában elkövetett tudatos esztelenségek egyik, Platón óta bevett értelmezése szerint... az ész kiűzhető az otthonából; az irracionális, ösztönös vágyaink olykor vagy akár rendszeresen is felülkerekedhetnek a tisztánlátásunkon. A klasszikus felfogás szerint a mindnyájunk által ösztönösen vágyott jó élet nem lehet a miénk, amíg ösztönös vágyaink uralnak bennünket."
„... A lélek racionális kontrolljára épülő klasszikus modell az idők során sokat veszített a vonzerejéből. A felvilágosult ember egyáltalán nem bánja, ha végtelen vágyai uralják a lelkét, amennyiben ezek valamiféle rendszerben, fegyelmezett sorban állva várnak beteljesülésükre." (Ilyen lehet például a meggazdagodás vágya vagy éppen a társadalmi igazságosság iránti vágy.) „Csakhogy az ilyen szűkölő józanságot a romantikus lélek nem szenvedheti...
A tévelygés fizikai értelemben egyszerűen csak a legrövidebb, morális értelemben viszont a jó élethez vezető legrövidebb útról való letérést jelenti. A tudatos - vagyis az ész jelenlétében előforduló - morális eltévelyedés megfejthetetlennek tűnik, ha feltételezzük, hogy itt a legrövidebb utat mindig az ész jelöli ki. Ezt a klasszikus feltételezést söpri félre a vágyak demokratikus, az ész trónfosztásával végződő forradalma... A posztfelvilágosodott, posztmodern, romantikus lélek már nem jó vagy boldog, hanem autentikus életre vágyik. Számára az akaratgyengeséget nem a vágyak fölötti racionális kontroll, de a velük való spontán, közvetlen, baráti viszony elvesztése jelenti."
*
Hááát... Nem tudom.
Utolsó kommentek