"Szerettem Opheliát; negyvenezer
Testvér szerelme, összefogva, nem
Ér az enyimmel. Mit tennél te érte?
...
Krisztusra! mit tennél meg érte, hadd lám:
Sirnál? viaskodnál? tépnéd magad?
Innál-e mérget? ennél krokodilt?
Én megteszem. Hát ríni jössz ide?
S hogy sírba ugrálj, engem azzal ölj?
Jer hát, temetkezz mellé eleven,
Én kész vagyok; s ha bércekről fecsegsz,
Hadd hányjanak ránk annyi milljom holdat,
Míg a tetőhöz, melynek homlokát
A lángoló napkör megperzseli,
Az Ossa egy bibircsó lesz. Na ládd,
Ha szájaskodni tudsz, én is tudok. "

Az elkeseredett Hamlet torkolja le e szavakkal a húgát sirató Laertest, mondván, az ő gyásza mélyebb. 

Sokféle lehet a gyász. Például nálunk fekete a gyász színe, de van, ahol fehér. Van, aki csendben, magában meditálva, imádkozva, emlékezve gyászol; a magyar falvakban hagyományosan siratóasszonyok búcsúztatták az elhunytat, a cigányok és az arabok pedig hangos jajgatással, a zsidók ráadásul ruhájuk megszaggatásával szabadulnak fájdalmuktól.

Ahogy gyászzene a haragos Dies irae Verdi Requiemjéből - itt hallható egy klasszikus felvételen: 

és gyászzene a csendesen fájdalmas Lacrimosa Mozart Requiemjéből, ami majd a posztot zárja.

*

Sok halottam van már, mindegyikük halála másképp érintett, máshogy maradt meg bennem, másképp emlékezem rájuk. Nemcsak azért, mert különböző emberekről, különböző viszonyokról van szó, hanem mert mást jelentett a haláluk.

Szeptemberben lesz tíz éve, hogy 87 évesen meghalt az anyám. Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal. Számára megváltás volt a halál. Nekem az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt.  A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok. Viszont emlékezem rá, amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy.

*

Az első "saját" halottam apám volt; 48 évesen vitte el a harmadik szívtrombózis. Én 16 voltam, számomra már 10 éve csak "vasárnapi apuka" volt, mert a szüleim elváltak, s mi, húgommal, anyámnál maradtunk. Szerettem, persze, de nem tudtam, mit kezdeni vele, ő se nagyon velem, velünk. Amikor meghalt, talán akkor kezdett fontos lenni, akkor kezdtem volna sok mindenről - mindenekelőtt politikáról kérdezni. (Amúgy haláláig hithű sztálinista, kommunista volt - azt hiszem.)

Második - egyébként szintén elvált - felesége telefonálta meg a halálhírt, anyám zokogva nyomta a kezembe a telefont, hogy tegyem vissza az asztalra. Nem éreztem semmit, de tudtam, hogy megrendültnek kellene lennem, ezért jó magasról ejtettem az asztalra a telefont - lássák, hallják.

Anyám élete végéig gyászolta - lelkiismeretfurdalása volt, hogy az ő "árulása" (egyik) oka volt apám korai halálának. Egy évben kétszer a húgommal együtt kirángatott minket a temetőbe, letettük a virágot a sírra, ő sírt egy sort, azalatt én takarítgattam a sírt meg a környékét, aztán haza villamosoztunk. Utáltam ezt a cirkuszt.

*

Nem tudtam sírni apám halálakor, ezért lelkiismeret-furdalásom volt. Tíz évvel később sírtam először (s utoljára) halálhírre: amikor Szása öngyilkos lett. Akkor két hétig minden nap, amíg csak volt könnyem. Elő kéne vennem a leveleit, a közös fényképeinket, föltenni a lemezét, és - azt hiszem -, most is, 37 évvel később is tudnék sírni. (Tényleg, a halála évfordulóján utazunk Amerikába.)

*

Temetőbe, a halottaimhoz, nem járok, temetésre igen. Például egykori kollégákéra. Nem miattuk elsősorban, bármennyire is szerettem, kedveltem őket, hanem a többiekért - felidézni a közös múltat, mert ez a létezett, létező közös múlt a fontos. A múlt héten két egykori rádiós kollégám haláláról értesítettek. Az egyikkel (89 évesen halt meg, hosszú betegség után) 25 éven át tiszteltük és utáltuk egymást; szerencsére szűkkörű, családi temetés lesz. A másik (79) halál számomra váratlan volt, meglepett, hogy Attila már ennyi volt. Éppen Bostonban leszünk, amikor temetik, pedig talán ez az utolsó alkalom, hogy lássak bizonyos embereket, akiket szerettem, tiszteltem. Attila török volt, török kommunista emigránsként érkezett az 50-es években illegális pártmunkára Magyarországra, s lett a Rádió török adásának munkatársa. Török feleséggel - és egy azóta magyar filmrendezővé lett gyerekkel.

 

S erről jut eszembe: van, amikor nem is az eltávozott embert gyászoljuk. Egy 1989. júliusi éjszakán feleségemmel mi is órák hosszat sorbaálltunk, hogy bejussunk Kádár János ravatalához (a mai Képviselői Irodaházba, akkor az MSZMP székházába). J. sose volt kommunista, sose volt párttag; én meg már rég úgy gondoltam, hogy ez a szenilis öregember egyik okozója annak, hogy körülöttem éppen romba dől minden, ami fontos volt, amiben hittem, s amiről már tudtam, hogy menthetetlen. A múltamtól, a hitemtől búcsúztam ott. Tudtam, hogy valami végérvényesen lezárult.

*

Az asszociációs lánc véletlenje hozta, hogy ilyen, politikai véget kap ez a bejegyzés. Illetve: kapna, ha hagynám. A fentiekhez Majakovszkij Lenin-poémája illene illusztrációként, de ez a poszt nem erről szól. Magángyászról, egy hozzám közelálló ember bármivel összehasonlíthatatlan fájdalmáról - hiszen minden halál egyedi, s vannak elfogadhatatlan halálok.

*

Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
a végső kétségbeesés segít,
a tűrhetetlen! Síri türelemmel
agyam sírjából ébresztettelek fel:
az őrzött! Őrült, mondják rám: pedig
a halál az: én látlak, szemeid
rám sütnek, s kezed már sosem ereszt el.
Élsz! Így döntöttem! Nappal húsodat
frissíti bennem minden gondolat;
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
s úgy alszom el, hogy, mint a csiga a házát,
hátamon érzem szíved dobogását.

(A felesége halálát sirató, A huszonhatodik év c. versciklusból)

*

Mozart: Requiem, a Lacrimosa tétel:

Szerző: rás  2009.04.28. 18:24 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr784929048

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.