Szeretem Bécset, és ottani barátunk révén hál’ istennek gyakran van alkalmunk néhány napot ott tölteni. Most négy napunk volt: séta a Belvárosban, puncs a Rathaus előtti, forralt bor a schönbrunni adventi vásárban és Sacher torta a Sacherban. Továbbá öt kiállítás – elsősorban azért mentünk ugyanis.

Az első természetesen az Albertina hatalmas Impresszionizmus-kiállítása volt (január 10-ig látható). Nem fogom elmesélni Monet, Degas, Renoir és Gauguin képeit. Szépek. Inkább arról, ami mindig lenyűgöz a bécsi múzeumokban – túl azon, hogy rengeteg pénzük van a világ minden részéből odahozni szinte bármit. Hihetetlenül alapos magyarázatokkal helyezik kontextusba azt, amit bemutatnak; ez persze néha fárasztó, de nem kötelező mindent végigolvasni. Most az fogott meg, hogy egy tényleg szemkápráztató festészeti korszak és irányzat, lenyűgöző képek bemutatásakor a művészet nem éteri magasságokban lebeg. A bevezető történeti összefoglaló nemcsak művészettörténeti volt, hanem a témához szorosan hozzátartozóként szerepelt benne például a Párizsi Kommün és az 1873-as első gazdasági világválság is. „Wie das Licht auf die Leinwand kam” (Ahogy a fény a vászonra került) volt a kiállítás alcíme, és tényleg megértettem, hogy került oda. Ugyanis – ami az embernek nem feltétlenül jut az eszébe – technikai előfeltételei voltak, hogy ne műteremben kelljen, hanem a szabadban is lehessen festeni: összecsukható, hordozható festőállvány és szék, tubusos festékek; és persze a fényt, a levegőt érzékeltető, egymásba olvadó színek, a könnyű ecsetvonások újfajta festékeket és ecseteket feltételeztek. Ezek is ott voltak a kiállításon, meg például azok a színes, kínai gyapjúgombolyagok, amelyekkel van Gogh kikísérletezte az egymás mellé kerülő színek hatását. (Anyagi gondjai voltak, nem pazarolhatta a festéket.)

A szűken vett képzőművészetet még a Leopold Museum Edvard Munch und das Unheimliche c. kiállítása képviselte expresszionisták és szimbolisták – természetesen hatalmas anyagot felvonultató, de – időnként tényleg nyomasztó tárlatával (nyitva január 18-ig). Az iszony képeivel úgy voltam, mint Petőfi a Kárpátokkal („Tán csodállak, ámde nem szeretlek”).

Hatalmas élmény volt viszont Annie Leibovitz kiállítása 1990–2005 közti fotóiból. (Kunsthaus, nyitva január 31-ig.) Élettársának, Susan Sontagnak a halála után állította össze a vándorkiállítás alapjául szolgáló albumot. A mintegy 200 fotó alapvetően két vonulatot képvisel: családi képek, szülei, Susan Sontag, illetve a Susan Sontag betegsége alatt az ő számára is szült három gyerekének, köztük egy ikerpárnak a képei – ezek többsége olyan, mint bármely személyes fotó a világon (persze azért ezek közt is van művészi szépségű); illetve a professzionális célokból készített képek, elsősorban portrék Brad Pittől George Bushig. Az igazán izgalmas, hogy ezek nem válnak szét a kiállításon, egymásba fonódnak. „Egy életem van” – mondta. Én illusztrációnak két képet választottam. Az annak idején szenzációnak számító Vanity-címlapfotót a terhes Demi Moore-ról, bár meg kell mondanom, nekem jobban tetszett az a négy évvel korábbi, magánhasználatra készült kép, ahol Bruce Willis öleli át hátulról az akkor első gyermekét váró, meztelen Demit, de ezt nem találtam meg az interneten. A másik kép a szerbek által ostromolt Szarajevóban készült 1993-ban. A bosnyákokkal való szolidaritás jegyében Sontag színielőadást rendezett a háború sújtotta városban. Autóval mentek valahova, amikor mellettük egy gránát lecsapott egy bicikliző fiúra, ők vitték be a kórházba, de Leibovitz közben persze lefényképezte a biciklit és a vérfoltokat az aszfalton.

 

Inkább történelmi, politikai és filozófiai érdekességet, semmint művészetet jelentett számomra az 1989-es világtörténelmi fordulat évfordulójára emlékező kiállítás (1989 – A történelem vége vagy a jövő kezdete? Kunsthalle, nyitva február 7-ig). Viszont tényleg érdekesek voltak a videóinstallációk, a plakátszerű képek, a fotografikák, a koncept art.

És végül egy csemege: Kampf um die Stadt, azaz Harc a város körül (a városért) – politika, kultúra és mindennapok az 1930 körüli években, amikor Bécs „vörös”, vagyis szociáldemokrata volt, miközben körülötte egész Ausztria, a vidék jobboldali, keresztényszocialista. A Künstlerhausban március végéig látható tényleg nagyon élvezetes kiállításról találtam egy összefoglalót a YouTube-on:

 

***

Rengeteg magyar volt Bécsben ezen az adventi hétvégén – de nem csak a karácsonyi vásárokban, hanem a múzeumok is tömve voltak hazánk fiaival és lányaival. Jó érzés volt.

És nekem volt egy külön magyar programom is: házigazdáink elvittek egy „önképzőkörbe”. Bécsben élő 50-es, 60-as magyar értelmiségiek – elsősorban orvosok – évente hatszor-nyolcszor összegyűlnek egy lakásban, hogy a legkülönbözőbb témákban meghallgassák egymás előadásait, zenét hallgassanak, közben a konyhában eszegessenek és persze trécseljenek. Most kb. 40-en vettek részt egy Radnóti-esten, egy Budapestről meghívott előadóművész Radnóti naplójából és verseiből összeállított bő egyórás műsorán. A nevét azért nem írom ide, mert nekem speciel nem tetszett a versmondása, de maga az esemény, a kör lenyűgözött.

 

Szerző: rás  2009.12.17. 22:49 10 komment

Címkék: bécs múzeumok annie leibovitz

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr294929144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

patro · http://halaszp.blogspot.com/ 2009.12.17. 23:38:29

ez szuper lehetett. én már annak is örülnék ha a kincstárat meg a kapucinusok sirboltját látnám de talán legközelebb:)te ott voltál már?milyen?

Ismeretlen_46946 2009.12.18. 08:59:42

patro: Jó régen, 25-30 éve néztem meg őket, az első kötelezők között. Olyanok, mint amilyennek képzeled őket. :)

Andris 2009.12.18. 15:04:25

Az ilyesmit hívják polgári szalonnak. Engem feszélyezne, de attól még lehet jó.

Ismeretlen_31312 2009.12.19. 13:35:09

Csak érdekességként az asztali beszélgetésünk margójára: 1998-ban volt Budapesten Leibovitz kiállítás.

Andris 2009.12.21. 13:46:30

Szétnéztem a neten, megkockáztatom, hogy a nem híres képei (ha vannak ilyenek)még jobbak, mint a híresek. Nézzétek meg az American Music sorozatot. http://www.andrewsmithgallery.com/exhibitions/annieleibovitz/americanmusic/index.htm Iggy Pop mindent visz.

Ismeretlen_46946 2009.12.21. 23:20:58

Andris: Igen, elég brutális. Kösz.

Pocakos · http://pocakos.blogspot.com 2009.12.23. 00:34:35

Tényleg jó (kis) összefoglaló, meg figyelemfelkeltő. Egy dolog hiányzik: a belépők ára. Bécset ilyen szempontból nem ismerem, viszont Münchenben a - legtöbb - múzeum vasárnap csak EUR 1,00 - azaz egy ojró !

Ismeretlen_10155 2009.12.23. 00:54:06

@Andris: az én kedvencem Steve Earl. egyszerűen fantasztikus, ami az a fickó a countryzenével csinált... =)

Ismeretlen_46946 2009.12.23. 22:53:53

Pocakos: újságíró-igazolvánnyal Bécsben ingyen van minden múzeum, kivéve az Albertinát (ott senior jegyet veszek).

Andris 2010.01.05. 13:20:01

drc: Sajnos a country nem a kedvenc műfajom, bár Willie Nelsonról tudom kicsoda. :) Érdekes volt Jack Rubin, mert ő az, akit képen soha nem láttam, viszont az egyik legnagyobb agy a rocktörténelemben.