Ez most igazából egy kb. 15 oldalas "bekezdés" lenne az életről, az anyagról az atomtól a kozmoszig, a szervetlentől a legmagasabb rendű élő szervezetig, elmélkedés a kor - az 1920-as évek eleje - vonatkozó tudományos ismereteinek, hipotéziseinek összefoglalásával, mert pokrócokba burkolva, az erkélyen levegőzve Hans Castorp éppen anatómiai, fiziológiai, élettani könyveket olvas. Lenyűgöző fejtegetések, asszociációk - néha talán locsogás is -, egy humán értelmiségi filozofikus rácsodálkozása a biológia és az atomfizika által frissen feltárt világra. És kimondatlanul is ott lebeg a kérdés: van-e okság vagy célszerűség ebben a teremtődésben. Lusta (és kíméletes) vagyok ahhoz, hogy beírjam mind a 15 oldalt; néhány kiragadott mondat - és aztán most is egy (szinte banális) asszociáció.

"Mi az élet? Ne m tudja senki. Senki sem ismeri a természetnek azt a pontját, ahol fakad, ahol kigyúl. Attól a ponttól kezdve már semmi sincs átmenet nélkül vagy csak félig-meddig is összefüggéstelenül az élet birodalmában; de az élet maga átmenet nélkül jelenik meg. (...)

Mi tehát az élet? Meleg; a formaőrző múlandóság termelte meleg, az anyag láza, amely tarthatatlanul bonyolult, tarthatatlanul művészi felépítésű fehérjemolekulák szakadatlan bomlásának és újraépülésének folyamatát kíséri. A voltaképp nemlétezhetőnek a léte, valaminek, ami csak a bomlás és megújulás e sokrétű és lázas folyamatában egyensúlyoz nagy nehezen, édes, fájdalmas nehézségek közepette a lét kardélé. Nem anyag, de nem is lélek, valami a kettő között, anyag-hordozta jelenség, mint szivárvány a vízesésen, mint a láng. De noha nem anyag, mégis gyönyörteljesen és undorítóan érzéki, az önérzékennyé, ingerérzékennyé vált anyag szemérmetlensége, a lét fajtalankodása. (...)

Hans Castorp megértette, hogy ez az élő test a maga titokzatos egyensúlyában, vérrel táplált, idegekkel, vivő- és ütőerekkel, hajszálerekkel átszőtt, nyirokkal átszivárgott tagjaival, zsíros velővel töltött csöves csontokból, csigolya- és gyökércsontokból álló belső állványzatával - amely csontok az eredeti támasztóanyagból, a kocsonyaszövetből mészsók és enyv hozzáadásával szilárdultak a test hordozóivá -, izületeinek tokjaival, síkosra kent odúival, szalagjaival meg porcogóival, kétszáznál több izmával, táplálkozás, lélegzés, ingerközlés és ingerközvetítés célját szolgáló központi szerveivel, védő burkaival, savós üregeivel, bő kiválasztású mirigyeivel, nyílásokkal, a külvilágba torkolló bonyolult belső felületének cső- és hasadékrendszerével - hogy ez az én magasrendű életegység, már igen távol került azoktól a végletesen egyszerű lényektől, amelyek testük egész felületével lélegeznek, táplálkoznak, sőt gondolkoznak; hanem ez az egység ilyen apró szervezetek miriádjaiból épült fel, amelyek mind egyetlenegyből erednek, újra meg újra fellépő osztódással szaporodtak, különféle szolgáltatásokra rendeződtek, elkülönültek, ezekhez alkalmazkodva átalakultak, és olyan formákat produkáltak, amilyeneket növekedésül feltételezett és létrehozott. (...)

...

A könyvek halomban feküdtek a lámpaasztalkán, egy a földön hevert a nyugágy mellett, az erkély gyékényén, az a kötet pedig, amelyben Hans Castorp utoljára búvárkodott, a gyomrát nyomta, és erősen megnehezítette lélegzését, de agykérge elmulasztott parancsot adni az illetékes izmoknak, hogy távolítsák el a könyvet. Hans Castorp végig elolvasta az oldalt, álla melléhez ért, pillája lecsukódott egyszerű kék szemén. maga előtt látta az élet képét, viruló tagjai arányos szerkezetét, a húsban kifejezett szépséget: kezét leoldotta tarkójáról, karja kitárult, belső felén, kivált a könyökizület finom bőre alatt, kéken rajzolódtak ki a véredények, a nagy vivőér két ága; és elmondhatatlan édesség áradt ezekből a karokból. Az élet képe Hans Castorp felé hajolt, hozzája, fölébe hajolt, Hans Castorp érezte testének illatát, érezte szíve csúcslökéseit. Sima forróság ölelte át nyakát, s míg gyönyörtől, borzadástól félig aléltan megérintette kezével az élet képének felsőkarját, ott, ahol a tricepset borító szemcsés bőr olyan kéjesen hűvös volt, már ajkán érezte csókja nedves szívását." (Szőllősy Klára ford.)

*

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szõve, bontva bogját -
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdõd szép cserjéi saját
dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élõ állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

(József Attila: Óda - részlet)

 

Szerző: rás  2010.02.11. 22:38 2 komment

Címkék: józsef attila th mann

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr504929166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsezsnya 2010.02.13. 23:51:38

Nekem egy másik J.A. vers jutott eszembe mint "banális asszociáció", miután olvastam a tiédet a Varázshegy II. kapcsán: "...Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben..."

Ismeretlen_46946 2010.02.14. 09:30:26

Zsezsnya: Szerintem ez nem olyan "banális", magától értetődő asszociáció. Viszont ez is nagyon szép.