Euripidész Oresztészét láttam tegnap a Nemzeti Színházban, új, a klasszikus méltóságot a mai köznyelvvel, sőt szlenggel ötvöző fordításban (Karsai György és Térey János), Alföldi Róbert rendezésében. A másfél éve bemutatott darabnak ez volt a búcsúelőadása, ne rohanjatok hát jegyért, ha véletlenül kedvet csinálnék hozzá. (Esetleg nézzétek meg a Nemzeti más, érdekesnél érdekesebb előadásait, mielőtt bekövetkezik az előre látható igazgató- és stílusváltás.) Szóval Oresztész és Élektra, az átokkal sújtott Atreidák utolsó sarjai, Agamemnón anyagyilkos gyermekei. Ezúttal egy városszéli szeméttelepen várják, hogy döntsenek sorsukról, halálukról az argosziak. Érdekes felfogás, a nézőtér tele fiatalokkal, talán a színészek (a két főszereplő Péterfy Bori és Rába Roland) miatt is, tetszik nekik. Számomra csak érdekes, néha élvezem a gegeket, a színészi játékot, de alapvetően hidegen hagy, semmi közöm hozzá. Nem elégít ki a gyors magyarázat, hogy Alföldi így akart közel hozni a mai nézőkhöz egy unalmasan kötelező klasszikust. Sokára esik le a tantusz: nem a mai nézőhöz, a hoz akarta közel hozni. Hogy vegyük észre, egy városszéli nyomortelepen ugyanúgy emberek élnek, mint a királyi palotában, s a lerongyolódott, megzakkant emberek tragédiája ugyanolyan megrendítő, mint a hírességeké. A darab vége álságos hepiend - csak az elején a szemünk előtt megkopasztott tyúkból készült húsleves, amelyet perceken belül nyilván hajléktalanoknak fognak szétosztani, valóságos.

Szerencsém volt, nem kellett megkóstolni.

*

Mika Waltari Turms, a halhatatlan c. regényét olvasgatom már jóideje; lassan haladok vele, mert közben mást is olvasok - politikát, történelmet, filozófiát -, ami jobban érdekel, s itt vár rám újraolvasásra Ivo Andric gyönyörű regénye, a Híd a Drinán. Ha nem ajándékba kapom, eszembe nem jutna kézbe venni, már nem igazán érdekelnek az ókori helyszíneken játszódó regények, tizenéves koromban Hegedűs Gézától olvastam ilyeneket. Szóval nem érdekel - és mégis, amikor olvasom, lebilincsel. Fantasztikus alakok, fantasztikus mondatok vannak benne. Néhány a legutóbb olvasott oldalról:

"Az igazság és a hazugság teljesen egyre megy, mikor az ember nem tudja, mi az igazság és mi a hazugság." Naná, hogy eszembe jutott Esterházy, aki még maga se tudta, mennyire igaza van, amikor leírta a Harmonia Caelestis első mondatát: "Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot". (Aztán megösmerte.)

"Üdvözlés nélkül érkezni, búcsúszó nélkül távozni, idegennek maradni mindegyik családi tűzhely mellett, ez nem bölcsesség, sőt még csak nem is életművészet. Ez csupán a gondolkodó ember elkerülhetetlen osztályrésze ebben az idegen világban."

"(A)z emberi észben nem lehet megbízni, hanem a gondolkodás módjai ugyanúgy félrevezetik az embert, mint az érzékszervei. Talán csak képzelgés és megszokás azt gondolni, hogy minden egymás után történik az idő által megszabott rendben. Talán minden egyszerre történik, bár ezt nem fogjuk fel."

*

(És arról még egy szót se szóltam, hogy a héten Grigorij Szokolov is zongorázott...)


Szerző: rás  2010.04.17. 18:09 1 komment

Címkék: nemzeti színház alföldi waltari oresztész

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr254929194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_111226 2010.04.17. 20:04:15

Hegedűs Géza bá' könyveit nagyon szeretem. Lehet, hogy megragadtam a tizenéves gondolkodásban (is). De azt gondolom, hogy a könyvek csak plusszt adtak/adnak. Szeretek olvasni. Mióta netem van, a heti könyvfogyasztásom háromról ketőre esett vissza. De ebből nem engedek! Egyik kedvenc idézetem is Géza bácsitól van: "Legmámorítóbb a folyamatos józanság." Ennek ellenére, szeretem a legális tudatmódosítókat:)