"Valamennyien magunkban hordozunk egy ideát önmagunkról, s ezért az ideáért az ember minden hazugságra kész. Milyenek lennénk, ha tökéletesek lehetnénk. S mintha azt mondta volna a mesterünk, hogy retusőrként annak a lehetséges ideának kéne utána mennünk, amelyet egy ismeretlen ember ápol titkon önmagáról."

Nádas Péter rövid esszéjéből idézek, amely teljes - tudom, egy bloghoz kicsit hosszú - terjedelmében a bejegyzés végén olvasható, s már most kérem olvasómat, aki odáig eljut, hogy ne hagyja ki (le).

E bejegyzéshez az apropót egy fénykép adta; tegnap láttam,  gyönyörű arckép, de ezt persze nem adhatom közre. Így hát másról beszélek. Vagy nem.

Holbein: Ifjú kereskedő portréjaA bécsi Kunsthistorisches Museumban az egyik kedvenc képem egy Holbein-portré. (Jut eszembe: ha valaki jól akar szórakozni, olvassa el Erich Kästner Az ellopott miniatűr című kisregényét, Rejtő Jenő fordításában, annak a főszereplőjeHolbein: Önarckép is egy Holbein.) Valamitől lenyűgöz az Egy ifjú kereskedő portréja, a valahova mögém néző szeme, a biztonság, a mozdíthatatlanság, ami sugárzik belőle (nem is sugárzik, inkább összpontosul benne). A gazdag polgár, akin a világ nyugszik. Az 1541-ben festett kép egyébként a feltételezések szerint az akkor 28 éves Hans von Muffel nürnbergi patríciust ábrázolja. És talán kontrasztként a festőnek, a többek között VIII. Henrik és Rotterdami Erasmus portréjáról híres ifj. Hans Holbeinnek egy-két évvel később készült Önarcképe. (S aki böngészni akar még: http://www.hans-holbein.org )

Másképp kontraszt: a 16. századi gazdag kereskedő után egy 21. századi kereskedő-iparos. Az ő nevét nem tudom, öcsém fényképezte Jeruzsálemben.

És abszolút ötletszerűen még két művész - még inkább: két fiatalember - önarcképe; megint egy festmény és egy fénykép: Mányoki Ádámé és Robert Mapplethorpé.

 

 

 

 

 

 

 

 

E nem túl izgalmas bejegyzésben tovább lassulunk: részlet Zolnay Pál 1972-ben készült, nagyszerű - sőt, az operatőr, Ragályi Elemér révén zseniális - filmjéből, a Fotográfiából. Két olyan színésszel, akit szerettem: a fiatalon elhunyt Zala Márkkal, s a már szintén halott Iglódi Istvánnal. Arról, hogy milyen nehéz elfogadni a saját képünket, hogy retusáljuk a világot, s benne magunkat.

S ha retus, akkor most tényleg jöjjön Nádas Péter - szerintem nagyon fontos - szövege, amelyet egy Hágában tartott magyar fotográfiai kiállítás megnyitóján mondott el.

Nádas Péter: A mesterség technikája és filozófiája

A negatívot egy ferdén elhelyezett, alulról erősen megvilágított mattüvegre kell felfektetni, s egy puha, tűhegyes grafitceruzával igen óvatosan oly sötétre árnyalni, hogy az arcon látható világosabb és sötétebb tónusok között ne legyen optikai különbség.
Egy jó retusőr nem sérti fel ceruzájával az emulziót, de eltünteti a ráncok hajszálerezetét, szálkáit és a bőr foltjait.
A pozitív képek, a nagyítások retusálását aztán vékony ecsettel, száraz kínai tussal, s ha nincsen más, akkor egy átlósan kettétört zsilettpengével kell elvégezni.
Legalábbis mi így csináltuk, amikor a hatvanas évek elején fényképezni tanultam egy nagy budapesti műhelyben. A penge éles hegyével fekete karcokat és mélyebb tónusú foltokat kellett kapargatnunk az emulzióról, majd az ecset vékony hegyét az ajkunk közé kapva, megnyálazva, s a nyállal mikronnyi tusfestéket oldva fel, mintegy bepontoznunk és beszálkáznunk azokat a felületeket, amelyeket a kapargatással felsértettünk, illetve eltüntetnünk azokat a tónuskülönbségeket, amelyek a negatív retusálásával nem voltak teljesen kiegyenlíthetők.
A műhely legjobb retusőre, egy idősebb asszony mellett dolgoztam, aki számot viselt az alsó karja belső felületére tetoválva, és munka közben egészen halkan, klasszikus zenét hallgatott. Nem volt folt, amelyet el ne tudott volna nyomtalanul tüntetni, és hihetetlen mélységben ismerte az operairodalmat. Vagy az operákat magyarázta, miközben mellettem dolgozott, és óvatos figyelemmel a munkám minőségét felügyelte, vagy Auschwitzról beszélt, s a hangsúlyán sem lehetett észrevenni, hogy mikor váltja a témát. Minden létezőtől és megtörténőtől elég nagy távolságot tudott tartani.
Egyszer minden átmenet nélkül azt találta mondani, hogy a művészeteken kívül az égvilágon semminek nincsen felfogható értelme az életben vagy a történelemben.
Legnagyobb szerencsémre igen bölcs ember volt maga a mester is. Vidéki ember, aki erősen bűzlött a hajnali vonatozásoktól. Ezeket a hajnali munkásvonatokat a dohány, a pálinka, a fokhagymás kolbász, a bezsírosodott hajak és a mosdatlan testek illata járta át. Egyszer azt a feladatot adta minden inasának, hogy készítsünk egymásról portrét, de aztán mindenki a saját ábrázatát retusálja tökéletesre. Legalább tizenöt munkaórát ültem az arcmásommal szemben, s igazán mindent megtettem, hogy eltüntessem a szabálytalanságait, az úgynevezett hibáit. A homlokom teli volt pattanással, ami különösen erős nyomot hagyott a negatívon. Alaposan meg kellett dolgoznom érte, hogy egy ne maradjon belőle. Szigorra hajló számat is meglágyítottam, eltüntettem a keserű barázdák zárójelét. Valamennyit levettem orrom húsos cimpáiból, határozottabbá tettem az élét, elrendeztem a szemöldököm ívét, ragyogást adtam a szememnek, megnyújtottam a pilláimat.
Közben a Fidelio alapján sok mindent megértettem Beethoven egyedülálló motívumfejlesztő technikáiból.
Mesterünk tudta jól, hogy milyen gyöngédséggel viseltetik az ember önmaga iránt, s bizonyára arra akart rávezetni, hogy ilyen gyöngéd figyelemmel közeledjünk mások ábrázatához. Valamennyien magunkban hordozunk egy ideát önmagunkról, s ezért az ideáért az ember minden hazugságra kész. Milyenek lennénk, ha tökéletesek lehetnénk. S mintha azt mondta volna a mesterünk, hogy retusőrként annak a lehetséges ideának kéne utána mennünk, amelyet egy ismeretlen ember ápol titkon önmagáról.
Ha ma nézem a képet, akkor persze látom, hogy egyetlen karakterisztikus vonás nem maradt az arcomon, a retussal tönkrezúztam. Fényképészeti tapasztalataim alapján azonban rögtön hozzá kell tennem, hogy az emberek általában akkor elégedettek a róluk készült fotográfiákkal, ha sikerül őket megszabadítanunk a legjellegzetesebb vonásaiktól.

(Élet és Irodalom 2004/43. sz.)

Kapcsolódó bejegyzés:

Szóudvar 7. Fénykép

Szerző: rás  2010.08.18. 21:52 5 komment

Címkék: fotók nádas péter zolnay pál holbein mányoki mapplethorpe

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr664929243

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_57265 2010.08.19. 08:20:55

Hajh, hajh,de sok gondolat szíven ütött ebben az írásban... A Zolnay film anno nekem kimaradt, de okvetlenül pótolni fogom. Most hatalmas rácsodálkozás volt ez a részlet. Szeptember közepétől folytatódik a Filmarchivum DVD sorozata, többek között a FOTOGRÁFIA film is szerepel a tervezettek között. És, hogy valamit én is adjak, mutatok egy André Kertész fotót, André Beauchant portréja, a 30-as évek végén készült. http://href.hu/x/d0hz

Ismeretlen_46946 2010.08.19. 10:25:37

Jel: Gyönyörű a kép. Én nagyjából bekötött szemmel böktem, hogy a Holbeinen kívül mi legyen.

Ismeretlen_115131 2010.08.20. 20:58:03

csuda érdekes volt a filmrészlet és hozzá a szöveg. Főleg az öreg nénin csodálkoztam... nem is nagyon akarom elfogadni :), mert olyan szép tud lenni egy öregasszony arca, vagy férfié is - kész térkép az életéről. Retusálva meg...? mint a festetlen porcelán. hiába, én a valóság híve vagyok :)

Ismeretlen_46946 2010.08.21. 10:51:32

kattal: Igen, nekem is fájdalmasan szép volt a néni.

Szó-szóró 2010.08.24. 22:27:05

Szép volt. Időutazás.