Az ember néha váratlanul botlik kincsekbe. Bevallom, borosta blogjára csak azért szoktam ránézni, mert ő olvas, néha kommentel is engem, ám ő elsősorban számomra tökéletesen ismeretlen filmekről ír. Most viszont fantasztikusan érdekes tanulmányra bukkantam nála: Szilágyi Ákosnak egy 1988-ban a Filmvilág c. folyóiratban négy részben megjelent írásának tárgya a sztálini korszak szovjet filmművészete - de persze nem csak arról szól.

Kb. a 80-as évek közepétől (én legalábbis azóta követem írásait) Szilágyi egyike volt azoknak, akik a legtöbbet tettek a szocializmusnak nevezett társadalmi-politikai rendszernek - addigi életünk kereteinek - a megértetéséért. Elkötelezett, mondhatni "történelmi" baloldaliként, ami persze furcsa jelző egy akkor 30-as éveiben járó fiatalemberről, aki ráadásul elsősorban költőnek tekintette magát. Volt azonban egy szenvedélyes kutatási témája: a 20-as évek szovjet-orosz avantgárdja - s ekkoriban lett egy új: a gorbacsovi Szovjetunió, amelynek gyökereit éppen a Sztálin előtti Szovjet-Oroszországban vélte (talán csak szerette volna) megtalálni. Tudjuk, 1989-90-91 végleg elsöpörte azt a világot - vele pusztultak kérdései, útkeresései is. Rosszul tudjuk: a történelemben, a kultúrában semmi sem tűnik el "véglegesen"; beépül - belénk épül. Ezért is érdekes - a nagyon alapos tárgyismeret, a nagyívű gondolatok és az elegáns stílus mellett - Szilágyi Ákos tanulmánya. (Figyelem! Baromi hosszú.) Ízelítőül három snitt:

„A 20-as évek forradalmi kultúrájának a sztálinizmus totalitárius állami kultúrája nem logikus betetőzése, hanem teljes antitézise volt.”

„A sztálini mozi – államvallásos mozi, egy kulturálisan elképzelt és a világra kivetített középkor mozija, olyan fenomén, amelyhez fogható a film történetében nincsen. Lényegét tekintve a film legyőzése, a mozgókép „megállítása”, tablóvá merevítése, vallási ikonná stilizálása, a mozgóképnek a mozdulatlan – mert retorikus, végleges – szóhoz béklyózása. A sztálini idők filmjei – filmszobrok, filmpiramisok, filmpaloták, filmerőművek. Ahogy a valóságot vetkőzteti ki önmagából, ahogy az életet fosztja meg életszerűségétől, úgy kell a sztálini kultúrának legyőznie a film filmszerűségét. Csak így válhat – vallási értelemben – ikonjává annak a paradicsomi létnek, amelyben emberek nem maradhatnak meg, csak Sztálin és teremtményei.”

„A sztálini kultúrát jószerével szavak tégláiból építették fel, sőt, a valóságos építőkockák maguk is szavakká váltak, hiszen kevés építészet beszédesebb a sztálininál. A szó itt újra az Ige súlyával rendelkezik: egyszerre terve egy leendő, végleges és tökéletes létnek, és maga a semmiből világokat teremtő szellem. Számára nincs lehetetlen, és nincs elképzelhetetlen. Épp ezért a leírt és kimondott szó súlya egyenértékű a tettével. Kimondott vagy leírt szavakért, sőt, elszólásokért, elírásokért, sajtóhibákért is – ugyanis a sztálini kultúra nem ismeri a véletlent – ugyanolyan súlyos büntetés jár, mint végrehajtott cselekedetekért. Bizonyos szavak is törvénybe ütközhetnek itt, és szavakkal is el lehet követni merényleteket, nemcsak pokolgéppel… A terror és elnyomás más művészeket abban a mértékben sújt, amilyen közel kerültek a szóhoz. A szó – szó szerint életveszélyes. Minél távolabb vannak a szó – és így a hatalom – hatósugarától, annál kevésbé vannak kitéve életveszélynek. A filmszakmát a „nagy terror” nem sújtja jobban, mint a szovjet társadalom egészét (elsősorban a „kisembereket” és a funkcionáriusokat, a pártkádereket ragadja el), de a szovjet filmrendezők közül senki sem tudta „kiérdemelni” a legsúlyosabb büntetést. Eizenstein, Pudovkin, Kulesov, Dziga Vertov ha örökös életveszélyben és mellőztetésben is, de életben maradtak, ellentétben, mondjuk, Babellel, Pilnyakkal, Mandelstammal, Mejerholddal.”

MIvel én Borostánál olvastam, úgy illik, hogy őt linkeljem ide, de utána megadom a z első rész eredeti Filmvilág-linkjét is.

Betekintés a filmes ábrázolásba (sztálinizmus)1.

Betekintés a filmes ábrázolásba (sztálinizmus)2.

Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija (Filmvilág 1988/9. sz.)