Természetesen nem folynak egybe a napok. Tudom, hogy ma október 10-e van. Tudom, hogy 65 éve, hogy két és fél éve, hogy egy éve… Csak éppen ezek bennem vannak naptár, október és 10-e nélkül is.
És ha muszáj beszélnem egy évfordulóról, akkor nekem – talán újságírói rögzültség – nem a múlt, hanem az aktualitások jutnak eszembe. A magam 65 évéről amúgy is elég sokat elmondtam már – szerintem mindent, szerinted alig. Koppányról te tudsz beszélni. A hiányáról is. Dadogva.
Bennem a tavalyi október 10-e él legerősebben. Fogalmam sincs, mit csináltam aznap, hol, kivel voltam, mindez érdektelen. Ami akkor érdekes, fontos volt, azt elég jól dokumentáltam a Nekedblogon. S minthogy az Öreg azóta is gondoskodott róla, hogy legyen alkalmam aggódni érted, az emlékezet már szelektál: az újabb események furcsán emelnek ki az akkoriakból. Persze, az első, „kötelességszerűen”, hogy élsz. De a második, az Áron. Azt hiszem, akkor értettem meg, hittem el, hogy nagyon mélyen szeret téged. S azt állítottam, hogy a betegágyadnál töltött órák, napok örökre hozzád kötik. Örökre?...
Az akkori „kis geci” ma már (megismételhetetlen) kedveskedésnek tűnik ahhoz képest, hogy mit gondolok ma róla, de ez se változtat azon, hogy tudom, nagyon erős a kötelék. Épp az a szörnyű, a galád, ahogy ez ellen tesz, ahogy megpróbálja kitörölni önmaga emberi érzéseit.
Hát ennyit a születésnapomról.
„Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.”
(József Attila)
Utolsó kommentek