A hónapok óta több fórumon (galamus.hu, Rubicon, Élet és Irodalom) is folyó "Gerő-Romsics" antiszemitizmus-vita medréből kilépve Kőbányai János nagyon érdekes és (szerintem) fontos írást tett közzé a múlt heti És-ben Ami a halottnak is fáj címmel. (Ha minden igaz, kivételesen szabadon hozzáférhető, ha mégsem, szóljatok, mert akkor bemásolom.) A "halott" a magyarországi zsidóság. Meg az asszimiláció reménye, illúziója. Kőbányai végigveszi a zsidók 19-20. századi magyarországi történetét, a kölcsönösen előnyös alkun alapuló befogadást - és az el nem fogadást. Meggyőzően, hatásosan érvel az illúziókon és hazugságokon való túllépés szükségessége mellett. És nagyon szomorúan. Esszéjének utolsó bekezdéseit idézem:

 

"A Horthy–Kádár-álellentét és párhuzam, a zsidó szó/fogalom tabu voltából ki nem engedő és megismételt tabuképzési hadjárata, csak arra jó, hogy felmentsen a legfájdalmasabb szembenézés alól: zsidóságát soha nem fogadta el magyarnak a magyar társadalom, vagy patetikusan: a nemzet... Ezzel a rettenetes felismeréssel, aki zsidónak született, valóban kell kezdeni valamit. Most, igen csúnya időkben, és a rendszerváltás utáni korszak annyi, mennyiségiből minőségibe váltott, csalódása után. Nem tudom, hogy a magyar kultúrával oly végzetes átitatottságunkban mi a válasz. Csak azt, hogy a kételyek s a vele járó döntések ódiumát nem háríthatjuk másra.

 

És ez a makacs elbeszélés-eltérítés nem engedi a magyar felet sem annak a kielemzésére és végiggondolására, hogy mit vesztett azzal, hogy – ahogy Ady Endre nevű prófétája ajánlotta – nem „Korrobori” táncban, de egy őszinte érdekfelismerésben sikeres, megújult néppé legyünk, mint nevezetes cikke fölvezető példájában a latinból és germánból megszületett olasz. (Lehet, hogy ehhez végleg el kell tűnjünk? A bennünket messze leelőző lengyeleket ma ez foglalkoztatja – igaz, miután Kádár kollegája, Gomułka, 1968 augusztusában kiüldözte a zsidók maradékát.)

 

Az a sikeres magyar nép, amely lehetett volna, már nem lesz soha többé. Azonban hozzánk, zsidókéhoz hasonló veszteségeik űrjébe nézve még kigyógyulhatna egyre ijesztőbb tüneteket fölmutató depressziójából."

 

Kőbányai János esszéje

 

*

U.i.: A szociográfus-író Kőbányai a "posztholokauszt-nemzedék" képviselője, vagyis azoké, akik ugyan már a háború után születtek, de a vészkorszakot nem feledve (nemcsak tudatukban, hanem zsigereikben is megőrizve) - gyakran zsidóságukat magukban évtizedekre elnyomva - kb. a 80-as évek közepétől megkísérelték felidézni és újjáteremteni a holokauszt előtti magyar zsidó kultúrát, életet. Ennek sikertelenségéről is szól Kőbányai írása. Velük szemben is nőtt fel az az új - a tényekből adódóan - kis számú, de öntudatos zsidó nemzedék, amely már nem az üldöztetésből meríti identitását, már nem hisz az asszimilációban - nem is törekszik rá -, hanem zsidó vallású/kultúrájú közösségként integrálódik a magyar társadalomba.

Amíg hagyják...

Szerző: rás  2012.10.23. 12:40 Szólj hozzá!

Címkék: élet és irodalom zsidókérdés kőbányai jános

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr174929645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.