"...azzal mégsem tömhetem a derék orosz alattvaló fejét, hogy a zsidók a Messiást várják, ez sem a muzsikot, sem a földesurat nem érdekli. Várni várhatják, de akkor ezt úgy kell beadni nekik, hogy a zsebükbe vágjon.

   – És miért éppen a zsidókat veszi célba?

   – Mert Oroszországban zsidóból van sok. Ha Törökországban élnék, az örményekkel gyűlne meg a bajom.

   – Vagyis a zsidók vesztét akarja...

   – [...] Dehogy akarom én elpusztítani a zsidókat, még azt is megkockáztatnám, hogy a fő-fő szövetségeseim ők nekem. Szívemen viselem az orosz nép erkölcseit, és nem szeretném (vagyis nem szeretnék azok, akiknek a kedvében járok), ha elégedetlenségében a cár ellen fordulna a nép. Szüksége van tehát egy ellenségre. Ellenséget viszont kár volna ma már, tudom is én, a mongolok vagy a tatárok között keresni, ahogy a régi önkényurak tették. Az ellenség csak úgy lehet felismerhető és félelmetes, ha az otthonunkban vagy legalábbis az otthonunk küszöbén van. Erre jók a zsidók. Az isteni gondviselés ajándékai, hát használjuk is őket, a mindenit, és imádkozzunk, hogy mindig legyen kéznél egypár zsidó, akit félni és gyűlölni lehet. ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet? Valaki azt mondta, hogy a patriotizmus a csőcselék utolsó mentsvára: akinek nincsenek erkölcsi elvei, az többnyire valami zászlóba burkolózik, a korcsok pedig mindig a fajuk tisztaságára hivatkoznak. Aki nincstelen, az végső soron a nemzeti hovatartozásából merít magának erőt. A hovatartozás-érzés viszont a gyűlöletből fakad, annak a gyűlöletéből, aki máshová tartozik. A gyűlölet ápolandó polgári érzemény. Az ellenség a népek barátja. Mindig kell valaki, akit gyűlölhet az ember, hogy magyarázatot leljen a saját nyomorúságára. A gyűlölet az igazi ősszenvedély. Rendellenes állapotnak a szeretet számít. Ezért ölték meg Krisztust: a természet ellen beszélt. Nem lehet egy életen át szeretni; ebből a hiú reményből lesz a házasságtörés, az anyagyilkosság, az árulás... Gyűlölni viszont egy életen át lehet valakit. Csak legyen mindig a kezünk ügyében, hogy fel-felszíthassa a gyűlöletünket. A gyűlölet melengeti a szívet."

(Umberto Eco: A prágai temető. Barna Imre fordítása)

A régi prágai zsidó temető az a hely, ahol Cion bölcsei időnként összegyűlnek, hogy a zsidó világuralom megvalósításáról tanácskozzanak. A fenti – természetesen fiktív – párbeszéd tulajdonképpen a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című antiszemita alapmű fogantatásáról szól. Aki kérdez, akitől egy antiszemita "dokumentumot" rendelnek, Simonini kapitány Eco regényének főszereplője, egyben a könyv egyetlen kitalált figurája. A megrendelő viszont nagyon is valóságos személy: Pjotr Racskovszkij a cári titkosrendőrség, az Ohrana külföldi részlegének a vezetője, és ténylegesen az ő utasítására állították össze a 19. század végén francia antiszemita röpiratokból az 1903-ban nyilvánosságra hozott Cion bölcseinek jegyzőkönyvét.

Nem igazán szeretem a hihetetlen műveltségű és nagyon szellemes Umberto Eco könyveit; körülményesen túlírtnak tartom őket, lényegében így van ez A prágai temetővel is. Mindenesetre az 560 oldalból már csak alig 90 van hátra, tehát ezúttal végigolvasom. Ugyanis lebilincselően érdekes tényanyagot tartalmaz: a modern – 19–20. századi – antiszemitizmus történetét, s ennek mintegy előzményeként az antimaszonizmust (a szabadkőművesség elleni gyűlöletet). Felvonul itt mindenki, aki számított e téren: az Európát bebarangoló kém, ügynök, hamisító Simonini kapcsolatba kerül a szabadkőműves garibaldistákkal éppúgy, mint a jezsuitákkal, Louis Bonaparte környezetével és ellenfeleivel; feltűnik a 19. század egyik legnagyobb kalandora, Leo Taxil, meg a Dreyfuss-ügyben is szerepet vállaló, hírhedt antiszemita lapkiadó, Edouard Drumont. És persze  az idősebb Alexandre Dumas, akinek 1846-ban megjelent Joseph Balsamo című regénye ír le egy, a "világuralmat" előkészítő szabadkőműves tanácskozást – ez volt az egyik forrása minden későbbi, hasonló antiszemita irománynak is. De szinte leltárszerűen megkapjuk az összes többit is: Eugene Sue, Maurice Joly vagy éppen a Sir John Radcliffe álnéven regényeket író porosz titkos ügynök, Hermann Goedsche műveit.

Eco könyvében ezúttal is a non-fiction az, ami lenyűgöz. A fikció inkább csak zavar.

Szerző: rás  2013.01.06. 19:01 4 komment

Címkék: irodalom antiszemitizmus Umberto Eco

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr555001729

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rás · http://ras2.blog.hu 2013.01.07. 15:51:50

@Fire & Water: Köszönöm szépen, máris rávetem magam.

rás · http://ras2.blog.hu 2013.01.07. 16:16:57

@Fire & Water: Elolvastam, nagyon szórakoztató; benne van minden, amiért nem szeretem, meg amiért időről időre mégis olvasom. Még egyszer kösz.

Pepita Zebra · http://pepitazebra.blogspot.com 2013.01.08. 14:41:10

Én bezzeg teljesen odavagyok érte :) Rettentően vártam ezt a könyvet, az olasz után csak sokkal később jött ki az angol, teljesen beteg voltam, hogy mikor már. Aztán olvastam, olvastam, és nagyon meg voltam sértődve, hogy erre a sok fantazmagóriára vártam ennyit - tényleg nem hittem el a felét se, amíg utána nem olvastam... De pont ez benne a nagyon jó :)