„Ahol Auschwitz kezdődik, ott véget ér a logika. De előtérbe lép valami gondolkodásbeli kényszer, ami nagyon hasonlít a logikához, mert vezeti az embert, csak éppen nem a logika útján. Mármost én ezt a fonalat keresem, a meghasonlottságnak ezt a gondolatmenetét, ami a képtelenséget kényszerítő módon logikának tünteti fel, mert az auschwitzi csapdahelyzetben nincsen más választásunk. S ezt a gondolkodásmódot előzőleg már, hogy így mondjam, begyakoroltatja velünk az élet, amelynek mi is tevékeny részei vagyunk.

        Ezt fogalmaztad meg A kudarcban, amikor ezt írod: ’Egy szerényen igyekvő, nem  mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek’?

Pontosan. Nem tudom, mikor gondoltam először arra, hogy valami rettenetes tévedésnek, valami diabolikus iróniának kell működnie a világrendben, amelyet pedig a rendes, normális életként élsz meg, s ez a rettenetes tévedés maga a kultúra, az eszmerendszer, a nyelv s a fogalmak, amelyek elfedik előled, hogy már régen a saját elpusztításodra létrehozott gépezet olajozottan működő alkatrésze vagy. A túlélés titka a kollaboráció, de ennek beismerésével olyan szégyen hárul a fejedre, hogy azt inkább elutasítod, mintsem hogy magadra vennéd. Ezt azonban most ne taglaljuk. Tény viszont, hogy amikor ezt megértettem, megváltozott a szemléletem. Fikcióként el tudtam képzelni egy ilyen regényfigura nyelvét, lényét és gondolatvilágát, de eggyé válni többé nem tudtam vele; vagyis azt akarom mondani, hogy miközben létrehoztam a figurát, elfelejtettem önmagamat: így aztán képtelen vagyok megválaszolni eredeti kérdésedet, hogy ez a regényalak mennyiben hasonlít egykori önmagamra. Nyilván jobban hasonlít arra, aki megírta, mint arra, aki megélte, és – a magam szempontjából – nagy szerencse, hogy ez így alakult.” (Kertész Imre: K. dosszié. Magvető, 2006)

***

Nyomaszt Kertész Imre legutóbbi interjúja*: a biológiai létezés egyre szűkebb korlátai közt épen maradt szellemét már semmi nem fékezi, hogy a végsőkig konzekvens legyen a világról – a számára kiábrándító, undorító, hazug világról –, benne Magyarországról vagy éppen önmagáról mondott ítéletében. Valószínűleg ezért vettem meg az Alexandra kiárusításán (még tart) harmadáron kínált, vékony könyvet. Ami azt illeti ebben a tíz éve, 2003–2004-ben hangszalagra vett, sok órás beszélgetésen alapuló, párbeszédes "életrajzi regényben" sem fékezi magát. Lényegében minden benne van, ami az inkriminált interjúkban botrányt kavart. Mondjuk, azzal a „némi” plusszal, hogy (a beszélgetőtárs Hafner Zoltán szerkesztő közreműködésével) lényegében családjától, gyerekkorától végigkövethetjük az életét, és – ami fontosabb – egymásra vetülnek az életrajzi adatok a Sorstalanság, a Kaddis, A kudarc vagy éppen a Felszámolás cselekményével, mondataival.

Kertész kíméletlenül őszinte – ami persze nem azt jelenti, hogy mindig igaza van, hanem, hogy azt mondja, amit gondol –, ítélkezik, néha vagdalkozik. S önmagát is megvágja. Joga van hozzá. Túlélő. Ami számára egyszerre jelent irracionalitást és állandó önvádat is: visszatérő motívum, hogy a Holocaust (Kertész utálja a kifejezést és csak a konvenció miatt használja) olyan tanúi, mint Jean Amery, Tadeusz Borowski vagy Primo Levi túlélőként öngyilkosok lettek.

***

Azt hiszem, bő egy évtized berlini élet után Kertész meghalni jött haza Magyarországra – ami önmagában is vallomás. Mondhat, amit akar – és mondhatnak az imrekertészezők is, amit akarnak – Kertész Imre magyar író. Az egyik legnagyobb 20. századi magyar író. A 2002-ben mellesleg elnyert Nobel-díj „csak”azt mutatja, hogy világirodalmi alak - is - lett azáltal, hogy képes volt irodalmilag megfogalmazni Auschwitzot mint az európai társadalom történeti fordulatát kifejező kulturális jelenséget. „Auschwitz lehetséges volt ugyan, de erre az egyedülálló bűntettre való egyedülálló válasz: a katarzis, nem volt lehetséges. És éppen a realitás tette lehetetlenné, mindennapi valóságunk, az életünk, ahogyan azt éljük – vagyis, ami Auschwitzot lehetővé tette.” (K. dosszié)

Vagy ahogy a Nobel-díj átvételekor, 2002-ben mondta: „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni… A Holocaustnak elnevezett kérdéskört én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni; sohasem hittem, hogy a zsidó szenvedéstörténet legújabb fejezete, amely logikusan követi a korábbi próbatételeket; sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának, a korábbiaknál nagyobb szabású pogromnak, a zsidó állam létrejötte előfeltételének. A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott.”

*

* "Holocaust-bohóc voltam"

Szerző: rás  2013.09.22. 18:33 6 komment

Címkék: könyv holokauszt Kertész Imre

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr355528764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pepita Zebra · http://pepitazebra.blogspot.com 2013.09.24. 11:12:26

Van egy amerikai pszichoterapeuta, Irvin Yalom, aki nagyon sokat tud az életről, a halálról, meg az életet átszövő és meghatározó halálfélelemről főleg. Sok nagyon jó és nagyon kemény könyvét olvastam, és nagyon kíváncsi voltam, mit tud ő mondani a soahról, meg hogy mi lehet azután (lévén orosz zsidók amerikában született leszármazottja). Végre megjelent a könyve, a Szólok a rendőrnek (beszélgetés egy túlélő, történetesen magyar barátjával). Tisztességesen megpróbálja elmesélni, szembenézni, átérezni, mittudomén, és azt hiszem, piszokul nem sikerül neki. Amit a rákbetegekkel, balesetek túlélőivel, stb sikerül, itt nem. Azt hiszem, azért, mert nem lehet. Mert utána - nincsen semmi. Annyira semmi, hogy lehet, hogy már előtte se volt. Olyan semmi, amibe vakító belebámulni. KI ezt a semmit nézi, mert pechjére egy önbecsapásra nagyjából képtelen ember, és pechjére túlélő. Igen, kellemetlen, hideg érzése van az embernek attól mindig, amit mond, és nagyon jó lenne vitába szállni vele és megcáfolni, az élet nevében, vagy legalább valami, de az ember érzi, hogy nincsenek igazán érvek. Csak a semmi. (Tudom, hogy mi a Felszámolás vége, de sztem az csak egy praktikus önbecsapás azoknak, akik tovább akarnak élni valami szokásos életet, a primerebb és igazibb sztem az, ami a Kaddis eleje.)

rás · http://ras2.blog.hu 2013.09.24. 11:50:51

@Pepita Zebra: Köszönöm.
" 'Nem!' - mondtam ösztönösen és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, mert egészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett..." [...] "...én ugyanis mindig dolgozom, és erre nemcsak a megélhetés kényszerít, mert ha nem dolgoznék, léteznék, és ha léteznék, az nem tudom, mire kényszerítene, és jobb is ezt nem tudnom..." (Kaddis a meg nem született gyermekért) A Kaddis a kedvenc Kertész-könyvem, ha ugyan van értelme ennek a kifejezésnek ebben az összefüggésben, Kertész-összefüggésben. A K. dosszié nyomán most belekezdtemm A kudarcba, és egyelőre nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem olvastam-e annak idején, vagy csak a szenilitásom... És a K. dosszié kapcsán tudatosult bennem, hogy a Sorstalanság alapvetően ironikus alkotás.

Pepita Zebra · http://pepitazebra.blogspot.com 2013.09.24. 18:36:01

KI nehezen szerethető, még annak is, aki szereti. Nyers. Keserű ;)

egy nagyi 2013.09.24. 21:00:49

annyira megértem Kertészt, ha mélyebben körülnézünk nagyon sok kiábrándító dolog van a mi jelenünkben is, s ahhoz egy ilyen jó szemű alkotóra van szükség, hogy a szavaival csengessen nekünk. Védekezünk,mert túlélők akarunk lenni, így működik az életösztön, elhárítjuk magunktól a világ ordító csapdáiról való ismereteket. Ő magára veszi és őrlődik benne, a holokauszt traumáját feldolgozni nem tudok öngyilkossága véges megoldás volt, de Kertész az idézőjelbe tett sorstalansága mellett keservesen, mindenre rezignálva végigjárja a sorsát,aminek még nincs meg a lezárása,ő ugyan úgy érzi, hogy befejezte, de egy alkotó szellem soha nem fejezi be. Életét kivülről és belülről is tökéletesen látja s egy tragikus nevetésű clownnak gondolja magát, keserves fintor.

defalla 2013.09.27. 19:08:50

Ugye emlékszel még a "régi" defalla-n beszéltünk róla - a véleményem annyit csitult azóta, hogy bevallottam magamnak: nem vagyok elég felnőtt hozzá. Mea Culpa.

rás · http://ras2.blog.hu 2013.09.27. 20:13:59

@defalla: Ego te absolvo. Tényleg nem kötelező, plusz az embernek idővel változik az ízlése, meg valamitől hirtelen "megvilágosodik".