A Városmajorban sétáltam. A fák, bokrok persze már csupaszok, talán ennek köszönhető, hogy az egyik mellékösvényen fölfedeztem egy szobrot, amelyet még sosem vettem észre. A spanyol nyelvű feliratból csak az derült ki, hogy az ecuadori főváros, Quito adományozta a magyar népnek 1974-ben. Hogy kit ábrázol, nem derült ki, kinézete alapján 19. század eleji írónak, költőnek gondoltam, kicsit a mi Batsányinkra emlékeztetett. Aztán itthon az internet – konkrétan a kozterkep.hu, valamint a wikipedia – segítségével pillanatok alatt sikerült kiderítenem, hogy a mesztic származású Eugenio Espejo (1747–1795) orvosról, jogászról, íróról, újságíróról van szó, aki az akkori spanyol gyarmaton nemcsak a járványok megfékezésén dolgozott, hanem a felvilágosodás eszméit tükröző, szatirikus írásaiban a függetlenségi mozgalmat is ösztönözte. (Minderről részletesebben például itt.)
Ez nagyon szép, Espejo szobrot érdemel, még ha nemcsak a Városmajorban sétálók, hanem a magyarok 99,99 százaléka feltehetőleg sose hallott róla. Annak nem találtam nyomát, hogy annak idején mi indokolta Quito ajándékát, a budapesti szoborállítást, ami legalábbis a magyar-ecuadori kapcsolatok akkori megélénkülésére utal. (Emlékeim szerint banánt továbbra is csak ritkán lehetett kapni.) Csak egy halvány nyomra bukkantam: az 1972-től hatalmon lévő, önmagát forradalminak és nemzetinek nevező katonai junta államosította a kulcsiparágakat, köztük az addig külföldi tulajdonban lévő olajipart. Ez alapja lehetett a rokonszenvnek… Már persze, ha eltekintünk a magyarok és ecuadoriak nyilvánvaló rokonságától, amelynek részletes kifejtése itt található.
A kozterkep.hu-n egyébként azt is megtudtam, hogy ez a szobor nem az eredeti. Negrete Mireros 1974-ben készített alkotása 1997-ben eltűnt, és ezt pótolja Szilágyi Bernadett 2001-es műve.
***
Régóta akarok írni egy, a közelünkben lévő másik szoborról. A grúz költő, Sota Rusztaveli (1172 –1216) neve valamivel ismerősebb lehet – ha másért nem, Zichy Mihálynak A tigrisbőrös lovag (más fordításban: A párducbőrös lovag) című nemzeti eposzhoz készített, világszerte ismert illusztrációi miatt. Rusztaveli szobrát (Nedar Merabisvili alkotása) 2010-ben állították fel ugyancsak a XII. kerületben, a Kútvölgyi és a Virányos út találkozásánál, a grúz nagykövetségtől pár méterre. Egy évvel később az addig névtelen terecskét – Miheil Szaakasvili grúz elnök budapesti látogatása alkalmával – Rusztaveliről nevezték el. A teret (valójában kiöblösödő útkereszteződés, amelynek nevezetes objektuma még az elegáns, ám némileg kétes Monarchia étterem? panzió? kupleráj?) egyik oldalról határoló katonai objektum kőfalán (a Városmajorral ellentétben) márványtábla igazít el, hogy kiről is van szó. Számomra a tábla érdekessége a szóhasználat: nem Grúzia, nem grúz, hanem Georgia, georgiai. Grúzia ugyanis orosz név, a kétszáz éves orosz fennhatóságra emlékeztet, ezért nemzetközileg az – egyébként grúzul/georgiaiul Sakartvelo nevű – ország angol elnevezését használják, ez szerepel a nagykövetség magyar névtábláján is. Én konzervatív és ruszofil vagyok, úgyhogy nekem továbbra is grúzok. Amúgy szép emlékeim vannak róluk. 1972 tavaszán, leningrádi ösztöndíjasként két- vagy háromnapos nemhivatalos látogatást tettem Tbilisziben. Az első, ami beugrik, egy kedves grúz úr még a moszkvai repülőtér éttermében, aki a szomszéd asztaltól egy üveg (grúz) konyakot küldött át nekünk (nem emlékszem, kiderült-e, miért szeretett minket, azért-e, mert magyarok vagyunk, vagy mert Grúziába utazunk). Tbilisziből a kollégiumi dumálásra (nem a témára, hanem a hangulatra) emlékszem, sasliksütéses kirándulásra a Szevan-tóhoz, Sztálin-képekre az autók műszerfalán, meg arra, hogy amikor libegőn felmentünk a Tbiliszi fölött magasodó hegyre, akkor egészen szürreális módon a pálya hangszórójából az Aj-aj tü csornüj pójezd szólt. Ez az akkor népszerű Poór Péter Hajjaj fekete vonat c. dala volt…
Bő évtized múlva – Picundán nyaralva – ellátogattam Sztálin kedvenc üdülőhelyére, a varázslatos szépségű Rica-tóhoz, és egy részeg költő-idegenvezetőtől a grúz elnyomásról hallottam: a hölgy abház volt. Hitetlenül tátottam a számat; ki sejthette akkor még…
***
Ecuadorban, sajnos, nem jártam.
***
A sorozat korábbi darabjai:
2. Vadaskert
Utolsó kommentek