Mármint az orosz nyelv és irodalom. Az apropó, hogy meghalt egyik első egyetemi orosztanárom, Tétényi Pálné, orosz irodalmi szöveggyűjtemények (jobbára társ-) szerzőjeként: Tétényi Mária. Az orosz népköltészetről és a régi orosz irodalomról adott elő – mint most az indexemben megnéztem, szemináriumot is tartott, és feltehetőleg valami csoda folytán négyest kaptam tőle. Tényleg csoda lehetett, mert túl azon, hogy baromira nem érdekelt se az orosz népköltészet, se a 12. századi Igor ének (emlékét ma leginkább Borogyin Igor herceg című operája őrzi), nagyjából egy szót se értettem abból, amit az akkor (1967) jó harmincas, alacsony, barna, energikus – egészében szimpatikus – tanárnő az első előadáson mondott. Ugyanis nem tudtam oroszul – de ezzel nem voltam egyedül a 120 fős évfolyamon. Hozzám hasonlóan sokan jelentkeztek kényszerből, kizárásos alapon orosz szakra. Szívem szerint magyar-történelem szakra mentem volna (akkoriban kétszakos képzés volt), de ez a párosítás éppen érettségim évében (1965) szűnt meg, mondván, hogy ez két önmagában is hatalmas szak, a kettőt nem lehet tisztességesen elvégezni. (Elég sokaknak sikerült korábban is, később is, de ez most nem érdekes.) Én hát történelem-könyvtáros szakra jelentkeztem, de ez a pótlehetőség annyira magától értetődő volt, hogy a 14 helyre 320-an pályáztunk. A felvételin a maximális 20-ból 19,5 pontot értem el, helyhiány miatt nem vettek fel. Hál’ istennek. A következő évben már ez a lehetőség sem volt, mert – nagyon helyesen – most már csak nyelvszakkal lehetett párosítani mind a történelmet, mind a magyart. Angol, német vagy francia szakra azok jelentkeztek – és különösen azokat vették fel – akik tényleg tudtak az adott nyelven. Oroszul, amit mindannyian nyolc éven át tanultunk, nagyon kevesen tudtak. Én például nem, mert nyelvet tanulni kell, én meg nem szerettem tanulni. Az általános felső tagozat és a gimnázium általában „jó” rendű bizonyítványait leginkább úgy sikerült elérnem, hogy igyekeztem megjegyezni, amit az órán mondtak. Tényleg nem nagyon vannak olyan emlékeim, hogy tankönyvvel a kezemben ülök. Így aztán bizonyos tudományágak, amelyeket tanulni kell – matematika, fizika, kémia – korán bezárultak előttem, tanáraikkal együtt utálatossá váltak számomra. (Szigorú kivételként ez alkalomból is megemelem a kalapom gimnáziumi fizikatanárunk, Lantossy tanár úr emléke előtt, aki fantasztikus jelenség volt, a többi között Adyval és latin idézetekkel igyekezett feldobni az óráit.)

Szóval ott tartottam, hogy nem tudtam oroszul, és valószínűleg soha nem is tanultam volna meg rendesen, ha a harmadévet részképzésen nem töltöm a Szovjetunióban, a vlagyimiri pedagógiai főiskolán – de még inkább: a kollégiumban (общежитие), orosz barátaimmal. (Erről már írtam, például itt.) Ebben saját lustaságomon (és nem igazán jó nyelvérzékemen) kívül persze tanáraimnak is megvolt a szerepük. Az 50-es, 60-as években – a „gyorstalpalókon” végzett fiatalok mellett – döntően németből, franciából, latinból, átképzett tanárok tanítottak oroszt. Voltak köztük valóban jók is, nekem egy ilyenhez volt szerencsém, a nagy műveltségű és abban a korban feltűnően úriemberi, polgári kinézetű és habitusú Pallós tanár úrhoz, aki a Rákóczi Gimnáziumban két évig osztályfőnököm is volt (és németet is tanított nekünk). De például az általánosból csak a hatodikos fiatal tanárnőre emlékszem (talán Olga néni? – s azt se tudom, hogy a következő években is ő tanította-e még az oroszt), s rá is csak azért, mert csak üggyel-bajjal tudott valamennyire segíteni lefordítani szovjet „barátom” levelét. Emlékezetes a gimnáziumból C., az „ukrán kecskepásztor”; az ukrán jelző (feltételezett?) kárpátaljai származására utalt, az említett „eredeti foglalkozásra” pedig intellektusából következtettünk. Évtizedekkel később tudtam meg, hogy egy tekintélyes budapesti gimnázium túlzott balosság miatt bukott igazgatóhelyetteseként került hozzánk. Ami biztos, nemcsak tanítani nem tudott, de arra se volt képes, hogy valamennyire is komolyan vegyük…

*

„Tied új, szovjet barát, Grigorij”. Ezt a „magyarra” fordított zárómondatot egyedül sikerült összehoznom a fentebb említett levélből. Küldője hozzám hasonlóan 12 éves lehetett. Arra se emlékszem, hogy végül is sikerült-e megírnom és elküldenem egy válaszlevelet; attól tartok nem. Semmi további emlékem nincs ugyanis Grigorijról. Viszont az első lépést valószínűleg én tettem meg: a halvány emlékek alapján feltételezem, hogy az Úttörőszövetség Pajtás újságjában találtam a címét, és írhattam neki (nyilván tanári segítséggel) egy-két bemutatkozó mondatot. Az 50-es évek végén vagyunk, politikai, világnézeti kérdés lehetett számomra, hogy legyen egy szovjet levelezőpartnerem, barátom. Igen, egy 12 éves srácnak akkoriban volt világnézete, politikai álláspontja. Ilyen vagy olyan. (Ha „olyan”, akkor lehetőleg csöndben maradt.) Nekem „ilyen” volt – de erről már sokat írtam. Persze, a családi szocializáció, ez is volt már „hordalékban"

Ruszo-, jobban mondva szovjetofiliám nyilvánvalóan politikai indíttatású volt, s ezt az egyetem nyűgösen elvégzett első két éve sem tudta kiölni belőlem. Aztán jött Vlagyimir, ötödév második félévében pedig Leningrád. És jött Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov… Meg jött egy fantasztikus vlagyimiri irodalomtanár(nő), Inna Lvovna Almi.

Az orosz szakot egyébként úgy végeztem el, hogy nem olvastam a Háború és békét. Az Anna Karenina meg a Feltámadás megvolt többször is, a Háború és béké-től visszariasztott a terjedelme. Pár éve olvastam el: nagyon élveztem. Tolsztojnál azonban mindig jobban szerettem Dosztojevszkijt; amíg volt egy kedvenc íróm, ő volt az. Miskin herceg, Aljosa Karamazov… Március végén a Nemzeti Színházban rendezett nemzetközi színházi fesztivál alkalmából láttam a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház Zéró liturgia című nagyszerű előadását, amely A játékos című Dosztojevszkij-kisregényből készült. Ebből az alkalomból rájöttem, hogy nemcsak hogy nem olvastam, hanem nincs is meg. Gyorsan kihoztam a könyvtárból egy kétnyelvű kiadást, és most olvasom. Oroszul, ami külön élvezet. (És még hogy Alekszandrinszkij! Государственный ордена Трудового Красного Знамени академический театр драмы имени Пушкина – vagyis A Munka Vörös Zászló Érdemrenddel Kitüntetett, Állami Akadémiai Puskin Drámai Színház. Igaz, akkor még Szentpétervár is Leningrád volt. Носталгия, да.)
És persze sok mindenki mást is adott nekem az orosz – meg a szovjet-orosz – irodalom. Még kamaszkori élményem volt például a Gedali, Babel gyönyörű elbeszélése (meg annyi minden más a Lovashadseregből); és persze nagy kedvenc volt a két Ilf-Petrov, a Tizenkét szék meg Az aranyborjú. és kövezzetek meg érte, de máig élményként őrzöm ugyancsak kamaszkoromból a Távolban egy fehér vitorla című Katajev-regényt (hogy aztán később egész mást is olvassak tőle). De nem érdemes folytatni, mert sose lenne vége a felsorolásnak. Ruszofiliám töretlen.

*

És akkor már csak emiatt is muszáj röviden politizálnom. Persze, Putyin az orosz-szovjet birodalmi politika örököse. Mi más lehetne? Nem tudom, hogy jó-e nekünk (kell-e nekünk) egy újabb atomerőmű, és ha igen, akkor azt a Roszatomnak kell-e megépítenie. Azt tudom, hogy gyalázatos módon született az erre vonatkozó Orbán-Putyin megállapodás. De ugyanígy gyalázatosnak tartom, hogy az ellenzék ezzel szemben a legócskább oroszellenes demagógiával érvel – olyannal, ami régebben a jobboldal (s benne Orbán) sajátja volt. És eszembe jut Göncz Árpád akkori köztársasági elnök figyelmeztetése a 90-es évek elejéről, amikor Magyarország erőltetett menetben igyekezett felszámolni minden kapcsolatot a Szovjetunióval, majd Oroszországgal: „a Szovjetunió helyén nem lesz lyuk a térképen”.

-.-

*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Április 4.

Bajusz, katonaság meg sok minden más

Bányász elvtárs

Jancsi (1947–2012)

Vo Nguyen Giap

Szerző: rás  2014.04.20. 23:47 2 komment

Címkék: egyetem iskola tanárok orosz nyelv orosz kultúra Szovjetunió Tétényiné

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr276056391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

látjátok feleim szümtükkel 2014.04.24. 07:05:29

Ez nagyon jó kis írás, eredeti kor-kép.:)

A Távolban egy fehér vitorlát én is alapélményként tartom számon, meg is van a könyv, tizenéves meghatározó élményem pedig három film, a Nyegyvenegyedik, a Hattyúk Tava és a két részes Háború és béke, és ezt el is olvastam, végig. Ennek hatására kezdtem anno érdeklődni Napoleon iránt is. Dosztojevszkij soroztatban a szekrényen.
Oroszlánnyal, meg fiúval anno minden jobban tanuló általános iskolás levelezett, sikk volt.
Ezen túl Csajkovszkij az egyik kedvenc zenszerzőm.
Most utólag sajnálom, hogy nem foglakoztam többet az orosz nyelv tanulásával, pedig nekem nagyon jó orosztanáraim voltak.

Egyébkén szintén magyar-történelem szakra készültem, oszt mivel együtt nem indult, máshol felvételiztem, ebből a két tárgyból ( végül nem bántam meg ).