Tegnap megnéztem a Katona József Színházban A nép ellensége című darabot. Hiába a kritikai és közönségsiker, Fekete Ernő, Kulka János, Bán János nagyszerű játéka, nem szerettem az előadást; túl direkt, túl didaktikus. Ibsen 130 éve írt színművét – ismereteim szerint – az irodalomtörténet kevéssé jelentős tézisdrámaként tartja nyilván. A tézisekből szőtt, de minden korra ráilleszthető, könnyen érthető (színpadi) politikai szituációk, a politikai sémákkal felvázolt figurák azonban csábítanak, ha valaki azt akarja elmondani, mennyire rohadt, mocskos világ a politika, és milyen könnyen manipulálhatók – akár csőcselékké – a tömegemberek. A darabnak Ibsen eredetileg A népgyűlölő címet adta, és Arthur Miller 1950-es átdolgozásában lett belőle, illetve az elbukó főhősből, Thomas Stockman fürdőorvosból „a nép ellensége”. Nálunk általában Miller változatában játsszák, most a Katona egy új fordításban és szünet nélküli 100 percre tömörítve játssza az eredetit. (Persze hogy így mennyire tekinthető „eredetinek”, az más kérdés, és ismerethiányból kifolyólag nem tudok állást foglalni, csak gyanítom, hogy a rövidítés hozzájárult a didaktikussághoz.)

Az előadás hatását – és sikerét – természetesen alapvetően meghatározza a politikai, társadalmi szituáció, amelyben a néző beül a színházba, s amely a jelenre vonatkozó asszociációs bázist nyújt a mondatokhoz és figurákhoz. A bemutató tavaly áprilisban volt, és egészen biztos, hogy máshogy hatott az idei április – a választás – előtt, mint most. Akár két hónappal ezelőtt is még megerősíthetett, mozgósíthatott a mi rothadt, fertőzött világunk ellen. Most már… Feszengésre késztet a naivan igazságkereső pozitív hős éppúgy, mint az átlátszóan hazug, manipulatív, hatalmát, presztízsét bármilyen eszközzel védelmező, ellenfelét (itt: testvérét) megsemmisítő polgármester. Aki egyébként nincs Orbánra maszkírozva, egyetlen utalás sincs Orbanisztánra, de az előadás persze mégis rólunk szól.

De valójában nem az előadásról, a színházról akarok írni, az csak ürügy. A darab csúcspontja, amikor a már elszigetelt, az igazság feltárásában megakadályozott dr. Stockman szenvedélyes beszédet mond a demokrácia veszélyéről, ártalmasságáról, arról, hogy a többségnek sosincs igaza, s az igazság magányos. És számomra itt kezdődik az, ami foglalkoztat. Nevezetesen a demokrácia csődje.Ezt naponta teszi nyilvánvalóvá a magyar valóság: egy tekintélyuralmi és hazug rendszer épülése és társadalmi támogatottsága vagy legalábbis elfogadása, tudomásul vétele. Az Akadémiának a történelmi emlékezettel foglalkozó múlt heti konferenciáján a bevezető előadást tartó Hunyadi György szociálpszichológus a többi közt azt elemezte: mivel magyarázható, hogy alávetett, érdekeiben, egzisztenciájában megsértett emberek, társadalmi csoportok a fennállóra, a hatalomra szavaznak. Hát az, hogy a fennálló mégis csak valami biztonságot jelent, s ami talán még fontosabb: erre szavazva ők is a struktúra, a társadalom, sőt a hatalom részesének érezhetik magukat.

A 20. századi demokrácia-felfogás kiteljesedése volt az általános, egyenlő és titkos választójog, ez máig alappillére a plurális, polgári, parlamentáris, többpártrendszerű demokráciának – lényegében a nyugati demokráciának. A kiegyezés és az első világháború közti Magyarországon a népesség kb. 6 százaléka, a felnőtt férfi lakosság egynegyede rendelkezett választójoggal. A nők en bloc ki voltak zárva belőle, a férfiakat pedig vagyoni-jövedelmi (vagy ezt kiváltó egyetemi végzettséget jelentő iskolázottsági) cenzus szűrte meg. Ez a Magyarország liberális volt: a törvény előtt minden állampolgár egyenlő volt, ez azonban nem jelentette a politikai jogok egyenlőségét. Az alapelv logikus volt: csak az egzisztenciálisan önálló, tehát független véleménynyilvánításra képes emberek szóljanak bele a politikába. Mikszáthtól, Móricztól is tudjuk, a valóságban hogyan működött ez a világ, mennyire voltak képesek az önálló független véleményalkotásra és –nyilvánításra nemhogy a választók, hanem a választottak…

Egy blogbejegyzés nem igazán alkalmas arra, hogy áttekintsem, hogyan alakult, változott – és torzult – az amúgy egyre szélesedő képviseleti demokrácia az elmúlt száz évben a világban és Magyarországon. Csupán két közhelyszerű – de mélyen igaz – megállapításra utalok. Az egyik, hogy a politikát – az egyes országokét, kormányokét – döntően meghatározzák, játékterét behatárolják a gazdasági érdekek, jobban mondva a (mára globálissá vált) gazdasági erőcsoportok érdekei. A másik a társadalom – a választók – propagandával, hazugsággal, kellő időben zsebből előhúzott politikai botránnyal való manipulálhatóságának gyakorlatilag korlátlanná vált lehetősége. És ezekhez képest elhanyagolható – legalábbis filozófiai síkon – hogy egy-egy aktuális kormány hogyan machinál a választási szabályokkal, a választókörzetekkel.

Azt gondolom, hogy a huszadik század politikaidemokrácia-felfogása és gyakorlata túlélte önmagát, alkalmatlan a valóságos társadalmi érdekek megfogalmazására és érvényesítésére. És már nem vigasztal Churchill híres-hírhedt mondása sem, miszerint a demokrácia (értsd: az angolszász típusú parlamentáris demokrácia) rossz dolog, de még nem találtak ki jobbat nála. Jelentem: kitaláltak, mégpedig már elég régen, többféle politikai logika mentén is. Egyrészt indokoltnak tartanám a választójog valamifajta iskolázottsági kritériumhoz kötését. (Igen, tudom, ezt ma nálunk a Jobbik mondja. Leszarom.) Ez nemcsak szűrő szerepet töltene be, hanem az emberek - a választásra jogosultak - számára fel is értékelné a választás intézményét. Másrészt viszont – az előbbivel párhuzamosan! – meg kell teremteni a közvetlen demokrácia helyi intézményeit, azokat a lakóhelyi, munkahelyi önigazgató közösségeket, a társadalomban megnyilvánuló legkülönfélébb érdekek artikulálására, a nagypolitikába való becsatornázására alkalmas, képviseleti jogokkal rendelkező szervezeteket, amelyekben viszont minden érdekelt ember egyenlő részvételi joggal, lehetőséggel rendelkezik. Igen, ez meg valamiféle tanács-kommunista elképzelés, aminek az esélye a belátható jövőben nullához közeli. Na és? Gondolkodni legalább annyira élvezetes, mint naponta – dühöngve vagy lemondóan – elmondani, hogy mennyire ocsmány és hülye a világ.

about this ad
Szerző: rás  2014.05.21. 23:56 4 komment

Címkék: politika színház demokrácia választójog Ibsen

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr546194367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2014.05.22. 01:09:45

ras: tavaly áprilisban láttam a darabot,nekem nem tűnt túl didaktikusnak,/megjegyzem akkor Brecht-et se lehetne kedvelni/. Rám olyan elementáris erővel hatott dr.Stokman beszéde, hogy kibuggyant a könnyem. Mindig vannak olyan személyiségek akik a vállukra vesznek egy nagyon pozitív dolgot s a közösség kétarcúságával találják szembe magukat. Látod ez a csúnya didaktikus mű téged is felkavart s tisztáznod kellett magadban a demokrácia kérdésének jelenvalóságát.
Magamban csapdahelyzeteknek szoktam a következőket gondolni:1,a többpártrendszerű demokrácia és választandó honatyák manipulatív tevékenységének ellentétét.2./ a globális világ gazdasági törekvésének és a természeti energiaforrások vészes szűkülésének ellentmondásait.
Ami pedig a választójog valamilyen iskolázottsághoz való kötését illeti:az ókorban csak a szabadok szavazhattak, ha elfogadjuk, amit mondasz, akkor deklaráljuk, hogy honfitársaink nagy tömege a 21. században rabszolgák.
Egyébként gondolkodni jó, ezért érdemes olvasni.

rás · http://ras2.blog.hu 2014.05.22. 10:43:28

@egy nagyi: Brechtet szeretem, A nép ellensége csak egyes jelenetekben volt távolságtartóan "elidegenítve", elemelve.
Ami a történelmi példát illeti, a rabszolgák nem azért lettek rabszolgák, mert nem szavazhattak, hanem azért nem szavazhattak mert rabszolgák (vagy nem Athén, Róma stb. polgárai) voltak. Amúgy pedig a 21. századra honfitársaink nagy tömege valóban - tulajdontól és az önmaga feletti rendelkezéstől megfosztott - rabszolgává vált.

egy nagyi 2014.05.22. 12:16:41

ras: helyes-e, ha a tulajdonhoz és az iskolázottsághoz kötjük a választást. Az ókorban a szabadok valamilyen kritériumok alapján szavazhattak, mint tudjuk.

rás · http://ras2.blog.hu 2014.05.22. 19:02:21

@egy nagyi: A kritérium az volt, hogy a közösség - görög városállam, Római Köztársaság - (állam)polgára legyen. Polgárjogot születéssel vagy - egyéni vagy kollektív - adományozással lehetett szerezni. Azt pedig, hogy a jogilag egyenlő polgárok szavazatával vissza is lehetett élni, jelzi ógörög eredetű "demagóg(ia)" szavunk, illetve a szavazatvásárlás római gyakorlata.
Én egyébként a bejegyzésben se szűkítettem le a demokrácia fogalmát a választójogra.