Olyan mondatokban, mint például:

„Egyszer csak halálos vágyódás fogta el, olyan vágyódás, amilyent csak egészen fiatalon ismert, de ez reflektáltabb és égetőbb vágy volt: mert ifjúkorának a vágyódása után vágyódott olyan élesen, hogy fel kellett kiáltania.”

Vagy:

„[R]ossz volt a lelkiismeretem a két Ulpiusszal szemben. Úgy éreztem, hogy becsapom őket. Mert ami nekik természetes szabadság volt, nekem nehéz, görcsös lázadás. Túlságosan is polgár vagyok, és túlságosan annak neveltek otthon… Nekem nagy lélegzetet kellett vennem, és nagy elhatározásomba került, hogy a cigarettahamut a földre szórjam; a két Ulpius nem is tudta másképp elképzelni. Ha néha hősiesen rászántam magam, hogy Tamással együtt iskolát kerüljek, egész nap gyomorgörcseim voltak. Nekem olyan a természetem, hogy reggel korán felébredek, és éjszaka álmos vagyok, délben és vacsoraidőben vagyok a legéhesebb, szeretek tányérból enni, és nem szeretem a tésztával kezdeni, szeretem a rendet, és kimondhatatlanul félek a rendőröktől. Ezeket a tulajdonságaimat, egész rendszerető és lelkiismeretes polgári lényemet titkolnom kellett Ulpiusék előtt. Ők ugyan tudtak róla, meg is volt a véleményük, de finomak voltak, és nem szóltak, nagylelkűen elnéztek másfelé, ha a rendesség vagy a takarékosság olykor-olykor kitört belőlem.”

Vagy:

„Nem szeretem az olyan embereket, akik nem olyanok, mint más ember. Más ember is elég undorító. Hát még az, aki nem olyan.”

Az Utas és holdvilágot olvasom, Szerb Antal regényét, harmadszor vagy negyedszer. Nem tudom, a fiatalabbaknak jelent-e még valamit, az én korosztályom számára tinédzser korunktól (de legkésőbb húszas éveinktől) kultuszkönyv volt (mint, mondjuk, A Mester és Margarita vagy a Svejk) – és az is maradt. Nosztalgia a kamaszkor és legfőképp a kamaszkori barátságok után, Itália csodája; humor, érzelem és filozófia lebegő összefonódása…

Most azért vettem elő, mert a múlt heti Élet és Irodalomban összeállítást olvastam a regény amerikai fogadtatásáról, abból az alkalomból, hogy oda most érkezett meg, és gusztust kaptam. Legutóbb majd egy évtizede, egy toscanai-umbriai utazásra – s elsőrendűen Gubbióba – vittem magammal.

Tulajdonképpen minden jó könyvet többször is el kéne olvasni. Hogy Szerb Antalnál maradjunk, persze A Pendragon legendát…

*

Kitérő (de stílben tartva): sok-sok évvel ezelőtt, úgy harmincéves lehettem, éjféltájt utaztam a Körúton, a 6-os villamoson, mégpedig a hajdani UV-kocsi közepén lévő dupla ülésen. Olvastam. Egyszer csak, az egyik megállóban levágódott mellém egy fiatal srác, és beszédbe elegyedett velem, amit én – szokásosan – igen tartózkodóan fogadtam. – Megmondjam, mit olvasol? (Nem láthatta a könyv címlapját.) – A Pendragon legendát. – Aztán kierőszakolta, hogy „jósolhasson” a tenyeremből, vagy talán jellemrajzot adjon, már nem emlékszem. Kifejezetten természetfeletti képességekkel rendelkező emberként hatott rám. Két megálló múlva leszállt. És én 35-40 év távolából is borzasztóan sajnálom, hogy nem mentem utána…

*

Vannak szinte rituálissá vált olvasmányok. Ilyenek persze mindenekelőtt a József Attila-versek, aztán Babits Jónás könyve, és talán tizedszer is el kéne olvasni Thomas Manntól a Tonio Krögert, utána a Halál Velencébent meg még egy novellát, amit még nem ismerek, hogy bővüljön a kör.

Thomas Mann: vajon lesz-e erőm, időm újraolvasni a József és testvéreit? Annak idején a nászutamra vittem magammal az Adriára – feleségem némi meglepetésére. És a Dosztojevszkijek!

*

Az Utas és holdvilág most az orosz sorozatomat szakította meg (ahogy pár napja egy Agatha Christie, a Macska a galambok közt). Bő egy hónapja beszámoltam róla, hogy M. Nagy Miklós könyve nyomán most muszáj valamit pótolni az orosz irodalomban való elmaradásomból. Nabokovval kezdtem, a Baljós kanyar című regénnyel (ez van meg itthon); a fülszöveg antiutópiának nevezi, de hát egy orosz emigráns 1946-ban (Amerikában) írt e témájú könyvét én inkább a realista alkotások közé sorolnám. Igaz a történet és a helyszín fiktív, de a téma, a diktatúra mechanizmusa, amely felőrli az önmagát támadhatatlannak, mindenek felett állónak tartó értelmiségit, nem az. Andrej Platonovval folytattam, aki Nabokovtól eltérően otthon, a sztálini Szovjetunióban írt döbbenetes erejű és egészen különleges stílusú könyveket – és a sors kifürkészhetetlen akaratából túlélte. Igaz, egyetlen regényét, az 1929-ben írt Csevengurt (más műveivel együtt) csak 1987-ben adták ki (Platonov 1951-ben halt meg), annak idején maga Gorkij utasította el a közlését. Csevengur egy elképzelt orosz kisváros, ahol a 20-as évek elején megvalósítják a „kommunizmust”. Az új társadalomnak két alapvető eleme van: egyrészt természetes gesztussal kiirtják a „burzsoákat”, másrészt senki nem dolgozik – tilos is dolgozni –, kivéve a hétvégi „önkéntes” társadalmi munkát, amikor jobb ötlet híján a házakat tolják át egyik helyről a másikra. A városka forradalmi bizottságának vezetője, a helyi kommunizmus megteremtője tudatlan, műveletlen bürokrata, de nem ő a főszereplő, hanem két tiszta, őszinte, naiv hitű, ám a világról szintén keveset (semmit) tudó kommunista. A hit, az ideálok, illetve a realitás tragikus ütközéséről szóló regényben mellbevágóan abszurd humorral keverednek a politikai propaganda és a költői erejű szépirodalom, valamint a filozófia nyelvi rétegei. Bár a Csevengurt egy orosz kritikus a huszadik század egyik legfontosabb orosz regényének nevezte, rám nagyobb hatással volt a pár évvel később született Dzsan című kisregény, egy Közép-Ázsiában a boldog szocialista jövőbe vándorló kis nép pusztulásáról, a gyönyörű eszmékben való hitnek és az emberalatti lét realitásának a kontrasztjáról. Platonov után pedig elkezdtem olvasni a Noran kiadó Modern Dekameron sorozatában megjelent Huszadik századi orosz novellák című, bő 600 oldalas gyűjteményt. A válogatás nemcsak egyenetlen színvonalú, hanem eléggé tendenciózus is (szerkesztő M. Nagy Miklós), erős húzással az emigráns és belső disszidens alkotók felé. De hát azért nem akárkik szerepelnek Leonyid Andrejevtől és Alekszej Remizovtól Babelen, Bulgakovon, Nabokovon át Akszjonovig és Ulickajáig.

Kb. a kötet közepén tartok, holnap folytatom is, de ma este még Szerb Antallal hedonizálok.

*

"...Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

Szerző: rás  2015.05.04. 21:53 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom oroszok Nabokov Szerb Antal Platonov

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr427430710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.