A tét

A magyar – és ismereteim szerint a nemzetközi – médiát továbbra is uralják a görögök „felelőtlenségét” ostorozó vélemények. Politikusok, közgazdászok, újságírók visszhangozzák az IMF és az Európai Bizottság álláspontját, miszerint a saját hibái, bűnei miatt eladósodott Görögországnak nincs – nem lehetett volna – más lehetősége, mint a nemzetközi pénzügyi szervezetek által követelt újabb megszorítások, egyszerűbben: a görög emberek életkörülményeinek további rombolása. Ha pedig erre nem hajlandók – és a népszavazás szerint nem hajlandók –, akkor jobb, ha azonnal lemondanak az euróról, sőt esetleg távoznak az EU-ból is. Nincs másik ajánlat – hangzott el vasárnap este Brüsszelből és Berlinből.

Kedves ismerőseim részéről is értetlenséget váltott ki, amikor a Facebookon napokkal a népszavazás előtt jeleztem, hogy én Cipraszéknak drukkolok, tegnap este pedig örömömet fejeztem ki a népszavazás eredménye felett. Megismételve az ott kifejtett véleményemet, az én olvasatomban a tét az: ki lehet-e lépni abból a világgazdasági logikából, ami lehetetlenné teszi, hogy a görögök valaha is talpra álljanak; hogy a kelet-európai országok valaha is felzárkózzanak a centrum-országok szintjéhez (a rendszerváltás óta nőtt a távolság Magyarország és Ausztria között). Nem titkoltam azt se, hogy a Sziriza (és a spanyol Podemos) iránti minden szimpátiám ellenére meglehetősen szkeptikus vagyok a harc kimenetelét illetően, nem hiszem, hogy egy ország sikeres lehet a globális tőkével és annak szervezeteivel szemben, de hát végül is a blogom emblémája Don Quijote, meg idézhetem a kínai közmondást is, miszerint a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.

A Sziriza lényegében a globális kapitalizmusnak, s az azt a 70-es évek végétől kezdődően szolgáló ideológiának, a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai felfogásnak üzent hadat. Ez az ideológia és gyakorlat a kelet-európai szovjet rendszer összeomlásával és – az időben ezzel egybeeső – washingtoni konszenzussal (jellemző módon a magyar wikin nincs róla szócikk) lényegében versenytárs nélkül maradt. Ennek egyik jele, hogy a politikai közbeszédből gyakorlatilag eltűnt a (tőke, a monopóliumok Európájával szembeállított) „szociális Európa” gondolata.

Visszatérve a görög válságra a múlt kedden az mno.hu ismertette két tekintélyes közgazdász, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, valamint Paul Krugman véleményét – az összefoglaló címe: „Szándékosan idézték elő a görög válságot a hitelezők”. Érdemes elolvasni Pogátsa Zoltán közgazdász blogbejegyzését is, aki pontokba szedve, adatokkal cáfolta a görög válsággal kapcsolatos „népszerű félreértéseket”.

Az EU

Arról, hogy most mi fog történni, természetesen csak feltevések vannak. Elég általános a vélemény, hogy vagy önként vagy kényszer hatására a görögöknek távozniuk kell az eurózónából, sőt vannak, akik magán az EU-n kívül látnák szívesen a görögöket. Az elsőt lehetségesnek, de nem valószínűnek, az utóbbit elképzelhetetlennek tartom. Cipraszék feltehetőleg maradnának az eurózónában, hiszen a saját valutához való visszatérés beláthatatlan következményekkel járó kaland lenne az EU-gazdasági és pénzügyi rendszerébe beépült ország számára. Más részről viszont e rendszer megerősítésére vonatkozó német-francia tervek már nyíltan a „többkörös” vagy „többsebességes” Európai Unióról szólnak, vagyis arról, hogy az eddigieknél is szorosabbra fűznék a „magországok” együttműködését. Ez lényegében az eurózónát jelentené – de lehet, hogy egy „megtisztított” eurózónát, amelyből kimaradnának a gazdaságilag problémás országok, amelyek ettől még továbbra is használhatnák az eurót (ahogy például Koszovó is használja).

A folyamatok és a távlatok megértéséhez fontos szem előtt tartani, hogy az EU egyszerre politikai és gazdasági projekt. Indulásakor – 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség – még inkább politikai. Nemcsak azért, mert ez a hidegháború (sőt, akkori általános felfogás szerint a harmadik világháborúra való felkészülés) időszaka, hanem mert abból a felismerésből fakadt (a luxemburgi születésű, félig német) Robert Schuman francia külügyminiszter egy évvel korábbi javaslata, hogy ha gazdaságilag összekötik, egymásra utalttá teszik Német- és Franciaországot (plusz Olaszország és a Be-Ne-Lux), az a béke biztosítéka lehet (Nyugat-)Európában. Az EU közvetlen elődjének számító Európai Gazdasági Közösség – a „Közös Piac” – 1957-es alapító szerződése is ezt a kettős jelleget tükrözi azzal, hogy a gazdasági integráció fokozatos kiépítését célzó konkrét lépések meghatározása mellett – előtt – a preambulum „az Európa népei közötti mind szorosabb egység” eléréséről, „az Európát megosztó határok megszüntetéséről” beszél. 1992-ben az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés nemcsak a közös valuta létrehozásáról (annak folyamatáról) dönt, hanem a közös kül- és biztonságpolitika megteremtéséről, valamint az igazságügyi együttműködésről.

Ha a bővítés folyamatát nézzük, az EGK-t hat, lényegileg azonos fejlettségű, egymást kiegészítő struktúrájú gazdasággal rendelkező ország hozta létre. Ez a lényegi azonosság érvényes maradt Anglia (s vele Írország és Dánia) 1973-as felvételével, illetve a (semlegességi megfontolások miatt csak) 1995-ben csatlakozó Ausztriával, Finnországgal, Svédországgal is. Ugyanakkor viszont döntően politikai szempontok motiválták a 80-as években a diktatúra alól felszabaduló dél-európai, gyengébben fejlett államok – előbb Görögország, majd Portugália és Spanyolország – felvételét, akárcsak 2004-ben a volt szocialista országokét. Tehát nem egyszerűen az a probléma, hogy időközben 28-ra bővült a tagországok száma, hanem hogy nagyon eltérő fejlettségű – és eltérő kultúrájú, mentalitású, más politikai hagyományokkal rendelkező országokról van szó.

Mi és az EU

És ezen a ponton jövünk be a képbe – a „görög-ügybe” - mi. Magyarország (és a többi volt szocialista ország) gazdaságilag alárendelt helyzetben került be az EU-ba – politikailag egyenjogú országok közösségébe. Ez az alárendeltség nem 2004. május 1-jén keletkezett, hanem a rendszerváltással, amelynek révén csatlakozhattunk a világgazdasághoz – félperifériaként a centrumhoz (erről lásd Wallerstein világrendszer-elméletét). Akik Magyarország kiszolgáltatottsága miatt az EU-t szidják, Orbántól a Jobbikig, azt felejtik – vagy hazudják – el, hogy egész iparágak tömeges munkanélküliséget előidéző összeomlása, a mezőgazdaság lesüllyedése, a külföldi tőke dominanciája stb. a megelőző másfél évtized fejleménye (majdnem azt írtam: eredménye) volt. A nemzetközi monopóliumok által uralt globális tőkés gazdaságba való beilleszkedésünké. Az EU – amely lényegét tekintve ennek a világgazdaságnak egyik szervezete, „mozgásformája” – egyik előnye, hogy valamennyire szabályok közé szorítja a Magyarországon is eluralkodott vadkapitalizmust. És akkor még nem beszéltünk az elvben a gazdasági felzárkózást, a közösség számára is fontos kohéziót szolgáló forrásokról – amit persze ki-ki úgy költ el, ahogy akar, a szlovákok például jól, mi rosszul.

Egyes tévhitekkel, propagandaszólamokkal szemben Magyarország számára – geopolitikai helyzete, gazdaságának mérete és (a Monarchia felbomlásáig, Trianonig visszanyúló) nyitottsága miatt – nincs élet az EU-n kívül. Az pedig 20. századi történelmünkből fakad, hogy míg Görög- vagy Spanyolországban a globális tőke ellen a baloldal (a mainstream magyar sajtó szerint: szélsőbaloldal) lép fel, ez Kelet-Európában lényegében a jobboldal privilégiuma, és szemben az előbbivel, nálunk a nemzeti bezárkózás, a nacionalizmus kétségbeejtő és kilátástalan programja.

Szerző: rás  2015.07.06. 22:01 2 komment

Címkék: politika EU Görögország globális világrend

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr107606030

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Péter Hajdu 2015.07.07. 17:09:07

Nekem is vannak ellenérzéseim (mélyebb közgazdasági tudás híján nem ellenérveim) a globális kapitalizmussal és a neoliberális gazdaságpolitikával ill. azzal a gondolkodásmóddal szemben, amelyet előbbiekre jellemzőnek vélek. Ezzel együtt nem érzem az európai demokrácia nagy pillanatának, az általam mélységesen tisztelt TGM-mel ellentétben, ha egy ország vezetői semmilyen kompromisszumra nem hajlandóak, miután az ország nem képes szerződésben vállalt kötelezettségeinek eleget tenni. És mélyreható gazdasági ismeretek nélkül is megállapítható, hogy felelőtlen kormányzás vezetett ide, elég csak a nyugdíjrendszerrel, a túlburjánzó állami bürokráciával, a közszféra gazdasági színvonalhoz és a legfejlettebb európai államokhoz képest is bőkezű javadalmazásával kapcsolatos -szakemberek által is hangoztatott - tényeket tekinteni.

rás · http://ras2.blog.hu 2015.07.07. 17:18:08

@Péter Hajdu: Felhívom a figyelmedet a harmadik bekezdésben belinkelt közgazdász-véleményekre.