„Haj­da­ni év­szá­za­dok­ban – gon­dol­ta Agat­he – az én lel­ki­ál­la­po­tom­be­li  em­be­rek ko­los­tor­ba vo­nul­tak" – de hogy ő ehe­lyett egy­sze­rű­en férj­hez  ment, volt eb­ben va­la­mi ár­tat­lan ko­mi­kum, ami ed­dig el­ke­rül­te a  fi­gyel­mét. És ez az if­jon­ti rá­ér­zést ki­ját­szó bú­vó­pa­tak-elem  tu­laj­don­kép­pen a mo­dern kor ko­mi­ku­ma volt, a mo­dern koré, mely a  vi­lág­tól való el­vo­nu­lás igé­nyét a leg­rosszabb eset­ben is va­la­mi­fé­le  tu­ris­ta­szál­ló­val, ál­ta­lá­ban azon­ban al­pe­si ho­tel­szo­bá­val elé­gí­ti ki, sőt,  még arra is gond­ja van, hogy a fegy­in­té­ze­te­ket gon­do­san be­bú­to­roz­za.  Ki­fe­je­zi pe­dig ez azt a mé­lyen la­ko­zó eu­ró­pa­i­as igényt, mi­sze­rint: csak sem­mi túl­zás! Eu­ró­pai em­ber nem os­to­roz­za ma­gát, tes­tét nem szór­ja be  ha­mu­val, a nyel­vét nem vág­ja ki, a tel­jes oda­adást csak­úgy nem is­me­ri, mint  a vissza­hú­zó­dást min­den­ki­től, szen­ve­dé­lyé­be nem pusz­tul bele, de  má­so­kat sem tör ke­rék­be, nem nyár­sal fel; oly­kor vi­szont még­is szük­sé­gét  érez­né, hogy így le­gyen s te­gyen, ezért az­u­tán ne­héz meg­mon­da­ni, mit  ér­de­me­sebb mel­lőz­ni: az óhaj­tást vagy az ön­meg­tar­tóz­ta­tást. Mi­ért  kel­le­ne te­hát épp egy asz­ké­tá­nak éhez­nie? Az ilyes­mi csak za­va­ró  kép­ze­lő­dé­sek­be so­dor­hat­ja! Az éssze­rű asz­ké­zis: el­len­szenv az evés iránt  az ál­lan­dó kel­lőn-táp­lált­ság ál­la­po­tá­ban! Az ilyen asz­ké­zis va­ló­ban  tar­tós­nak ígér­ke­zik, és meg­en­ge­di a szel­lem­nek azt a sza­bad­sá­got,  amely­re nem le­het­ne mód­ja, ha szen­ve­dé­lyes lá­za­dás so­dor­ná tes­ti  füg­gő­vi­szony­ba!

Kb. a felénél tartok; keményen dolgozom, de megéri.

Olvasónapló: Musil 1.