Olvasom egy blogban, hogy Máté halála után egy éven belül minden kutyája követte gazdáját. Akkor hát in memoriam Betti (ő volt az első kutyája), Bettitwo, Dio, Tapi, és "pasimebek".

George Byron: Felirat egy újfoundlandi kutya síremlékére

Ha új lakót kapnak a temetők,
nem is dicsőt, csak épp előkelőt,
a gyász pompázik szoborrá virulva
és az elhunytat zengi név meg urna:
nem azt, aki csakugyan volt, hanem
akinek kellett volna hogy legyen:
s a szegény kutya, a leghübb barát,
ki boldogan áldozta föl magát,
kinek szíve gazdája szíve volt,
ki mindenben csak az ő híve volt,
dicstelen hull el, bármilyen derék,
s földi lelkét megtagadja az ég:
míg az ember, hiú féreg! csodákat
s kizárólagos eget kér magának.
Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,
rabnak becstelen vagy s romlott, ha úr,
aki kiismert, undor tölti meg
tőled, lélegző, hitvány sártömeg!
Szerelmed kéj, barátságod csalás,
szavad és mosolyod képmutatás!
Neve nemes csak megromlott csirádnak,
rád pirít minden becsületes állat.
Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,
menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:
barát emlékét őrzi ez a jel;
egy barátom volt csak - s az is itt hever.
                           (Szabó Lőrinc ford.)

Szerző: rás  2015.11.06. 20:55 Szólj hozzá!

Címkék: vers Máté Byron

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr938056198

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.