kalapácsos_ember.jpgLustulok - száradok, törődöm, mondanám József Attilával, aki ma is megkerülhetetlen -, vagyis nem jön ki belőlem új bejegyzés, de muszáj mondani valamit, kimondani egy érzést - emléket? reményt? -, így hát egy öt évvel ezelőtti bejegyzésemet ismétlem; lenne újabb is, de hát ez így legalább "évfordulós". És nem tesz semmit, hogy már az első mondata se igaz: most nem írtam ki külön, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek!" Pedig... 

Kiírtam ide, a blogom oldalsávjába május elseje alkalmából egy nagyon ósdi, lejáratott jelszót: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ifjabbak kedvéért: ez egy 163 évvel ezelőtti, pártalapító manifesztum, a Kommunista Kiáltvány zárómondata. „Proletárok”, „kommunisták”, brrr. Idejétmúlt, s éppen ezért gyanús kategóriák. Mit lehet kezdeni például a „proletár” fogalmával? A 19-20. században a társadalom rohamosan növekvő részét kitevő, gyáripari munkásokra értették.

A 21. századi Európában – még a Magyarországhoz hasonló félperifériális országban is - a klasszikus gyáripar, s vele a klasszikus értelemben vett munkások egyre kevesebben vannak. A proletár azonban valójában nem egyszerűen munkást jelent, hanem azokat az embereket, s emberek olyan nagyon sokféle társadalmi csoportját, akik (fizikai vagy szellemi) munkaerejüket viszik a piacra, hogy eladják másoknak – magántőkéseknek, társaságoknak vagy az államnak –, s az ő tulajdonukban lévő termelőeszközöket (gépet, villamost, szupermarketet, bankfiókot stb.) üzemeltessenek. Ritka kivételtől eltekintve, jellemzően egyenlőtlen viszonyról van szó, amelyben a tulajdonos – szép eufémizmussal: a munkaadó (munkát „ad”, önzetlenül, persze, istenem, milyen jó ember!) – diktálja a feltételeket. Változott ebben valami a 19-20. századhoz képest? Persze. A klasszikus gyáriparban az egy munkahelyre tömörített sok száz, sok ezer munkás – pláne, ha még az akkoriban ritka szakképzettséggel is rendelkezett – képes volt egymással összefogni érdekei védelmében. Egyebek között ennek lett az eredménye a 20. század közepén létrejött „szociális piacgazdazdaság”, a „jóléti állam”. Az 1970-es évek végétől nem az (vagy nem elsősorban az) történt, hogy egyre inkább „elfogyott a pénz” és finanszírozhatatlanná váltak a szociális juttatások, hanem a gazdasági-technológiai korszakváltás következtében olyan szolgáltatói ágazatok váltak dominánssá, ahol a munka- és üzemszervezés, a részmunkaidő, a távmunka, a kölcsönzött munkaerő alkalmazása stb. szinte lehetetlenné tette az alkalmazottak – a lényegi „proletárok” – összefogását, érdekképviseletét. Ehhez jött a „szocialista világrendszer” összeomlása, s vele magának a társadalmi egyenlőség eszméjének a diszkreditálódása. (Nem, valójában nem az összeomlás járatta le az eszmét, hanem ami összeomlott. De hát vajon az inkvizíció vagy Semjén Zsolt tevékenysége érvénytelenítette, mondjuk, a Tízparancsolatot?)

„Világ proletárjai, egyesüljetek!” – mondták Marxék, hiszen úgy vélték, a már a 19. századra nemzetközivé vált tőke ellen csak a munkások nemzetközi összefogása vezethet eredményre. Ma a globális tőkerendszer korát éljük. Munkavállalók – vagyis a munkaerejükből élők, a „proletárok” – példátlanul atomizálódott, egymás ellen bármikor kijátszható világával.

Ezt az ünnepi bejegyzést (Igen, b… meg, ünnep! A munka, a munkások, sőt a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepe. Na, jól megbotránkoztál?) egy József Attila-verssel akartam kezdeni vagy zárni. De melyikkel? A 22 éves lázadó Szabados dalával?

„Ahol nincsen villanylámpa,
gyújtsd a burzsujt gyertyalángra,
ahol nincsen hús a babban,
füstölt burzsuj főjjön abban,
úgy biz édes cimborám!”

Nem, nem, ez túl erős, és egyébként is, az én cimboráim között „burzsujok” is vannak…

Esetleg a Munkásokat 1931-ből, hiszen a 30-as évek most éppen aktuálisak:

„Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.”

Aztán A város peremén című, gyönyörű versnél kötöttem ki:

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.”

(A teljes vers itt olvasható)

A komor, mélabús kezdés ellenére magabiztos, optimista vers. Egy 28 éves férfitől, 1933-ban…

Marx a 30. életévében jár, amikor a 27 éves Engelsszel a Kommunista Kiáltványt fogalmazzák, egy-két hónappal az 1848-as európai forradalmak kitörése előtt. 80 és 160 évvel ezelőtti történetek, nevek, fogalmak.

Korábbi május elsejei bejegyzéseim:

"Ha beomlanak..." - avagy: éljen május elseje!

Hardcore május elsejém

2011. május 1.

2010. május 1.

Szerző: rás  2016.05.01. 10:32 Szólj hozzá!

Címkék: blogom József Attila Május 1.

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr178676764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.