…meg ami eszembe jut…

Mostanában gyakran utazom az M3-ason, és amikor a busz Mogyoród közelébe ér, mindig kinézek jobbra, a dombon álló kápolnára. A fáktól nem látni, de a kápolna mögött egy temető van.  Ott nyugszik Lajos úr (E. Lajos), utolsó foglalkozása szerint szerkesztőségi hivatalsegéd. Bár évszámokat képtelen vagyok megjegyezni, tudom, hogy 1986-ban halt meg, mert a temetésen Bizsike, a gépírónők doyenne-je, megjegyezte: „Jó helye van Lajoskának, pont lelát majd a Forma-1-re” [akkor épült a Hungaroring].

Lajos úr intézmény volt. Szinte semmit nem tudok az életéről. Azt hiszem, hat elemit végzett a háború előtt, talán valami szakmája is volt valaha. Intelligens ember volt, aki sokat olvasott. 1945 után egy ideig a Parasztpárt központjában csinált valamit. Úgy tudom, a 60-as években került a Rádióba, és az akkori főszerkesztő szerette volna, hogy tanuljon. Nem tette.

Valami baleset is érhette fiatalabb korában, mert erősen bicegett. Én 73-ban kerültem oda, a Külföldi Adások Főszerkesztőségére, és Lajos úr ekkor már – hogy úgy mondjam – hanyatló korszakában volt. Az idegennyelvű adásokat hírekkel, jegyzetekkel, tudósításokkal stb. ellátó (magyar nyelvű) Központi Szerkesztőségben dolgoztunk mindketten: ő hivatalsegédként, én hírszerkesztő-gyakornokként. Hamar megtanultam, hogy tisztelni kell Lajos urat, akinek az volt a feladata, hogy (akkoriban és még sokáig) stencilgépen (erről még majd mondok egy-két szót) sokszorosítsa az általunk gyártott anyagokat, és széthordja őket a nyelvi szekciókba. Nem egyszerűen tiszteltük: tartottunk tőle. Egyrészt mindent elolvasott, és időnként észrevett olyan hibákat, amelyeken gépírónőtől szerkesztőig mindenki szeme átsiklott. Másrészt az is világossá vált, hogy szívességet tesz nekünk: ha nem a megfelelő hangulatban találtuk, vagy nem úgy szóltunk hozzá, akkor esetleg csak félórákkal később tette közkinccsé általunk persze sürgősnek ítélt remekműveinket. Nem volt mindegy az sem, hogy milyen napszakban vagyunk. Délelőtt Lajos úr megbízható munkaerő volt, de a délután és az este már necces volt. Lajos úr ugyanis ivott. – Lemegyek a patikába – mondta –, és mindenki tudta, hogy ez a sarki kocsmát jelenti. Persze, volt, amikor nem mondta, csak ment. Utolsó éveiben már gyakran előfordult, hogy délután 5-kor az asztalra borulva aludt (a munkaideje elvben 10 óráig tartott), szerencsére ekkorra már a stencilgépet fénymásoló váltotta fel, úgyhogy magunk gondoskodtunk a sokszorosításról és az anyagok célba juttatásáról. Magunkban vagy félhangosan morogtunk, de azt hiszem, senkinek nem jutott eszébe, hogy Lajos urat ki kéne rúgni. Egyrészt nyilván nem vették volna már fel sehova, és akkor még elég általános volt a szociális érzékenység – vagy egyszerűen csak a cinkos bajtársiasság –, másrészt Lajos úr része volt a helynek, „beépült a falakba”. Meggyászoltuk.

És akkor a „meg ami eszembe jut”:

1./ Hivatalsegédek: megvetettem azokat a kollégákat (nem voltak sokan), akik lenézéssel, időnként akár gorombán, „személyzetként” kezelték a technikai munkatársakat. Szoktam volt kérkedni azzal, hogy én csak a főnökeimmel vagyok goromba, ami nem volt teljesen igaz, de az tény, hogy hivatalsegéddel, takarítónővel stb. mindig udvarias voltam. (persze ez is egyfajta fensőbbséges gőg). És jól esett, hogy szerettek. Ma is megvan az a meleg pulóverem, amit 1987-ben, a szerkesztőségből való (mint később kiderült: átmeneti) távozásomkor Lia (Lajos úr utóda) búcsúajándékként kötött nekem.

2./ A stencilgépről itt olvasható érdekes ismertetés http://www.magyarnyomdasz.hu/a-gestetner-stencilgep-tortenete

Én még egyetemistaként a bölcsészkari KISZ Bizottságon kerültem kapcsolatba a stencilezéssel, még hozzá egy kézzel hajtott géppel. De nemcsak a kurblizás lehetett megerőltető, ha néha akár 100 példányban kellett egy többoldalas anyagot előállítani, hanem a stencilpapíron íráshoz is erősebben kellett megütni az akkor még szintén mechanikus írógépet. A 70-es évek elején még a szerkesztőségünkben is ilyen mechanikus stencilgép volt, és csak később kaptunk egy elektromos példányt. De nem ez volt az igazi érdekessége a dolognak, hanem hogy a gépet egy éjszakára ráccsal-lakattal lezárt helyiségben tartották, és a kulcsot egy viaszpecséttel lezárt dobozban le kellett adni a rendészeknek. És természetesen a megszámozott stencilpapírokat – a kéziratokat – is meg kellett őrizni.

Szerző: rás  2016.07.10. 18:12 2 komment

Címkék: retró Rádió 70-es évek KAF

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr908878976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

EfPeti 2016.07.10. 20:22:46

Köszönöm, hogy elutazhattam az írásod által a múltba.

rás · http://ras2.blog.hu 2016.07.10. 20:45:37

Köszönöm, hogy velem tartottál. :)