Néhány napot késtem ezzel a bejegyzéssel, de ma jutott eszembe, augusztusban volt ötven éve, hogy két barátommal – Jancsival és Pingvinnel – autóstoppal beutaztam Lengyelországot (na jó, néhány várost, körzetet). Ez a téma egyébként már többször előkerült ezen a blogon, nemcsak azért, mert nagy élmény volt, hanem mert a két egykori fontos barát már halott. És Kriszta, akit ott, egy varsói villamoson, ismertem meg és szintén nagyon közeli barátom lett, már csak „volt barát”. Szóval lenne okom rá, hogy akár a múló időn, akár a veszteségeken borongva szomorúan, keserűen emlékezzem, de erről szó nincs. Ha visszagondolok arra az 1966. augusztusi három hétre, csak a kaland bizsergető, nosztalgikus érzése tölt el. Nem tudom, barátaim-útitársaim közül valamelyik ismerte-e Kerouac történetesen éppen abban az évben magyarul is megjelent Úton c. korszakos könyvét – én nem –, de a feeling , egy újfajta, fiatalos szabadságvágy benne volt a „60-as évek” levegőjében, itt is.

Akkoriban nálunk még csak kezdett divatba jönni az autóstop, de Lengyelországban már óriási kultusza volt. Igazából csak a (nagy számú) személygépkocsi hiányzott hozzá, de ezt pótolta, hogy teherautósofőrök is szívesen vettek fel stoposokat. (Mi is utaztunk vagy száz kilométert cementes zsákokon fekve.) Szervezetük is volt az ottani stopos fiataloknak, és kialakult az autóstop kultúrája is: fegyelmezetten, érkezési sorrendben álltak az útszélen, intették le az arra tévedő autósokat. Ez a kultusz és ez a kultúra találkozott – ütközött meg – a magyar fiatalok közt abban az időben kibontakozott Lengyelország-kultusszal (ennek okaira mindjárt visszatérek) és a magyar viselkedéskultúrával. Hazánk fiai és lányai magyar zászlóval integettek ki a sorból, és sok lengyel autós előnyben részesítette őket, mert ugye „polak, wenger dva bratanki..." Ezt akkoriban mindenki fújta, és az volt a fura, hogy tapasztalataink szerint ezt a lengyelek komolyan is gondolták. Na, szóval, az úti készülődésben hármunk első vitája ebből robbant ki. Zászlót mint fölösleges terhet nem akartunk vinni, de barátaim kitalálták, hogy a Lengyelország-térképünk hátára nagy betűkkel írjuk ki, hogy WĘGRY, azaz MAGYARORSZÁG, és majd azzal kérünk soronkívüliséget. Az én puritán, szabálykövető (vagy gyáva, élhetetlen?) természetemmel ez ellenkezett, de leszavaztak, és P. csak arra kért, utánozhatatlan hangsúllyal, hogy majd kegyeskedjem beülni az általuk leintett autóba. Megígértem.

Hogy miért lett népszerű úti célpont az akkori Magyarországhoz képest is szegény, szürke, kopott Lengyelország? Mindenekelőtt azért, mert kevés helyre utazhattunk. Számított az ország tágassága, az autostop lehetősége, számított, hogy van – amúgy rohadtul hideg – tengere, csábító volt, hogy a pletykák szerint az általános magyarimádaton belül is a lengyel lányok buktak a magyar fiúkra (jelentem, e téren mindhárman hülyék voltunk, és egyébként is a Hell-félszigetet állítólag elözönlő hosszú combú svéd nőkről álmodoztunk – a hűlt helyüket találtuk). De volt más is: a nálunk szinte ismeretlen dzsesszkultúra, meg a nagy számban játszott, nálunk viszont ritkaságszámba menő amerikai filmek. Tudom, hogy voltunk dzsesszklubban, Sopotban valami hangversenyt is hallgattunk, de akkor számomra még idegen volt ez a zene, így ki is hullott az emlékezetemből. Viszont élénken emlékszem a nagy varsói filmélményre, a Winnetou-ra, amit a „Sztálin-barokk” Kultúra és Tudomány Palotájának hatalmas termében láttunk. Egész pontosan arra emlékszem, hogy a röhögéstől lefordultam a székről, amikor teljes tolldíszben bevonult Winnetou és azt mondta:  Dziękuję! (Köszönöm.) Már nem tudom, mit köszönt meg lengyelül a szinkronizált amerikai filmben, de oda volt a varázslat.

Az az igazság, hogy rossz a memóriám, az ötven év az ötven év, és hát sok helyen jártam azóta (Lengyelországban is), sok minden szépet, érdekeset láttam, éltem át, így hát nem tudom minden részletét felidézni annak az útnak. Néhány emlék azért megmaradt.

Budapestről Katowicéig, egy érdektelen, szürke iparvárosig utaztunk vonattal, ott kezdtük a stopolást.

Krakkó volt az első célpont, de P. ragaszkodott hozzá, hogy ejtsük útba Oświęcimet, azaz Auschwitzot. Erőszakot kellett tennem magamon, hogy ne tiltakozzak: a családunk zsidósága, az Auschwitzban (vagy az odavezető úton) elpusztított nagyszüleim, egyáltalán az egész téma szinte tabu volt odahaza, és én ösztönösen viszolyogtam – valójában féltem – tőle. A tábor akkor még nem a mai turistalátványosság volt, úgy emlékszem, akkor mi voltunk az egyetlen látogatók. Csak az egykori épületek és barakkok álltak, azokban volt berendezve a múzeum, amelynek magyar zsidó igazgatónője(?), P-ék családi ismerőse kalauzolt minket. Hogy mire emlékszem? A földtől a plafonig érő „vitrinek” haj-, illetve szemüveghegyére. Meg a barakkok közti fűre, a csendre. Az ürességre.

Krakkóban, majd Varsóban időztünk hosszabban, aztán a Mazuri tavakhoz akartunk menni. Ez kudarcba fulladt, miután Augustow környékén egy egész napot ültünk egy néptelen országút mentén az árokban, anélkül, hogy bárki felvett volna, nem is nagyon volt, aki megtehette volna. Már sötét volt, amikor stopot kaptunk: a helyi orvos vitt el minket egy közeli faluba, ahol egy szénapadláson aludtunk. Elegünk lett a vidékből, és a tenger, Gdansk felé vettük az irányt. Útközben, Elbląg közelében megbámultuk a Hitler által épített autópálya maradványát, továbbá Malbork várát, s megemlékeztünk a Német Lovagrendről – ami azt jelenti, hogy kicsit elmerengtünk a történelmen. Ez persze kiteljesedett Gdanskban, amelyről egyébként az az emlékem maradt, hogy esőtől fénylenek a komoran szép óváros háztetői.

Bárhogy erőltetem az emlékezetem, nem tudok számot adni arról, mi töltötte még ki a három hetet, ami után el kellett válnom Jancsiéktól, ugyanis nekem 21-éig haza kellett érnem. A magányos hazafelé úton felkerestem a leghíresebb lengyel katolikus kegyhelyet, Częstochowát, a templomban beálltam a Fekete Madonnához vonuló sorba – de egyetlenként nem ereszkedtem térdre és nem csókoltam meg a képet. Senki nem tett rám megjegyzést – vagy csak nem értettem. Torunban egy apácazárdában lévő panzióban éjszakáztam, ez is fura volt, itthon akkoriban nemigen láttam apácát.

S hogy miért kellett a többieknél hamarabb hazatérnem, miért csak augusztus 21-ig szólt a kiutazási engedélyem? Ők ketten már egyetemisták voltak, a másodévet kezdték, én viszont akkor nyertem előfelvételt az ELTÉ-re, ami azzal járt, hogy szeptember elsején be kellett vonulnom Kalocsára, a 37. Budapesti Forradalmi Ezredhez – de ez már egy másik történet. (Azt azért megjegyzem, hogy nem volt másik harminchat „budapesti forradalmi ezred”.)

*

*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Április 4.

Bajusz, katonaság meg sok minden más

Bányász elvtárs

Jancsi (1947–2012)

Vo Nguyen Giap

Az orosz

Sport és nézője

Szerző: rás  2016.09.02. 19:36 7 komment

Címkék: történelem autóstop Lengyelország Pingvin 60-as évek Jancsi

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr3111671998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

defalla 2016.09.02. 20:31:19

Újabb "szelet" amit örülök, hogy olvashattam ;)

EfPeti 2016.09.03. 09:53:50

Hasonlóan érzek, mint defalla. Egyúttal jövő nyárra beütemezem, természetesen "stoppal".
:)

egy nagyi 2016.09.08. 02:00:51

rás:aranyos a nosztalgia-futamod, jaj az ifjúság. Miután mi már 22 évesen házasok voltunk és jöttek a gyerekek, viszont egy nagyon tartalmas két hetet nyaraltunk velük Gdaskban, éppen akkor volt a Walensa tüntetés, a tengerparton másnap három méterenként strázsált egy fakabát.
Utána még belföldi járattal elrepültünk Krakkóba. Általában tömegközlekedéssel utaztunk két csővázas hátizsákkal a gyerekek kezét fogva.

rás · http://ras2.blog.hu 2016.09.08. 09:56:08

@egy nagyi: :) 1981 elején hivatalos úton voltam Lengyelországban, még sok hónappal a Jaruzelski-államcsíny (leegyszerűsített fogalom) előtt, szabadon működött a Szolidaritás, találkoztam is egy nagyvállalati tisztségviselőjükkel. Érdekes volt. Meg az a hazai kormánypropaganda - nagyon hasonló, bár "kisipari" a mostani migránselleneshez -, amely azt sulykolta, hogy a sztrájkoló lengyelek egyszerűen csak lusták.