in memoriam Máté

Kerek születésnaphoz közeledve fogamzott meg bennem a gondolat, hogy önéletrajzi sorozatot indítok, jórészt korábbi bejegyzésekre alapozva. Rögtön eszembe jutott, hogy „Cserepek” – Máté kezdett valamikor ciklust ezzel a címmel saját életéből, aztán Ancsa abbahagyatta vele; egy gyönyörű darabjára emlékszem, amelyben Krisztiánnal való megismerkedését írta meg. Az ”in memoriam” nem csak ennek szól: kétszer írtam bővebben nevelőotthoni múltamról, mindkétszer az ő – w.m. – valamely blogbejegyzésének hatására. Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála.

„Átmeneti" volt az intézet, vagyis a – különböző okok miatt – állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált, de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak – én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is – vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilfidebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk is jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kék szemű kisfiú – Attila –, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Bandi bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.  (Megjegyzés: soha, se előtte, se utána nem szólítottak Bandinak, csak ott.)

Aztán egy-két hónap múlva a kicsiktől átkerültem a nagyokhoz, mert kiderült, hogy értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Bandi bácsi" mivoltát – ami különösen érdekes volt, amikor 16-18 éves lány szólított így. Már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új – jó politikai kapcsolatokkal rendelkező – igazgatónő (megint a véletlen: bő évtizeddel később az ő lánya kolléganőm lett a Rádióban) „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem, és én – míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat – őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. – Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! – ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem a pályáról.

 

Szerző: rás  2016.09.10. 18:25 7 komment

Címkék: élet én nevelőotthon Máté GYIVI

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr5611693341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

defalla 2016.09.11. 10:58:53

Rás - köszönöm. Ezt is.

EfPeti 2016.09.11. 11:10:17

Én is köszönöm, rás.
Furcsa vasárnap ez. :(

vgx · http://vgx.freeblog.hu 2016.09.11. 11:24:11

Nagyon szeretem, amikor így írsz... :)

rás · http://ras2.blog.hu 2016.09.11. 21:42:33

Köszönöm, hogy köszönitek, tényleg jól esik.

egy nagyi 2016.09.12. 13:26:17

rás: az Alföldi utcai intézetet, és egyéb helyeket a gyerekeim ifjúkorukból, mikor még főiskolára jártak,elbeszéléseikből ismerem. Ebben a bizonyos GyÍVI-ben is voltak gyakorlaton. És egyébként, ha az emlékezetem nem csal korábban is volt itt botrány, amitől hangos volt a média, de nem ilyen természetű.
Az egyik gyerekem egy pár nyáron volt a Garai fogyatékosok otthonában, mint segítő nevelő, a másik lányom pedig a Fóti gyermekotthonból hazahozott hétvégékre egy nagyon aranyos kislányt, s volt, hogy a kislány bátyjai is nálunk aludtak.Még csak annyit, hogy a nagyobbik gyerekemnek minden adottsága megvan ahhoz, hogy doktorit szerezzen, de ő konzekvensen gyógypedagógiai esetű gyerekeket tanít, a legnagyobb eredményének gondolja azt, hogy egy nagymama nagyon köszönte neki, hogy az unokája végül meg tudott felelni magatartásilag, tanulmányilag egy szakmát adó iskolába. De ezt a tartást nem lehet tanítani, mint ahogy azt sem rás, ahogy Te is segíteni akarsz az elesetteken.

Péter Hajdu 2016.09.12. 15:25:31

Érdeklődéssel várom a folytatást!

rás · http://ras2.blog.hu 2016.09.12. 17:21:46

@egy nagyi: Köszönöm a hozzászólásodat. :)

@Péter Hajdu: Én is. :D