Tegnapelőtt két huszonéves fiatalember volt a vendégünk, „másodgenerációs” barátok, vagyis barátaink barátainkká vált gyermekei. Van belőlük néhány, azzal a megszorítással, hogy a gyermekkoron túl általában kb. húszas éveik elejéig volt szorosabb a kapcsolat, aztán már kevésbé „érnek ránk”. Ami azért sajnálatos, mert számomra gyakran már érdekesebbek, mint velem egykorú, sok évtizede ismert (és változatlanul szeretett) szüleik. Azt azonban még nem érdemelték ki, hogy önállóan, névvel is beleférjenek ebbe a sorozatba. Ahol ismét három emberről lesz szó (meg sok minden másról, ahogy eszembe jut). Kettőt közülük munka-, a harmadikat bloggertársként ismertem meg.

Kornél – a bevezetőben említett két fiatalember apja – hat évvel fiatalabb nálam, aminek most már semmi jelentősége, negyven éve még számított. Akkoriban a Belvárosban egy garzonlakás friss és büszke tulajdonosa voltam; a lakást sok évvel korábban egy nagyobb lakásból választották le, a nagyobb nagynéném tulajdona volt, aki kiadta bérlőknek. Amikor odaköltöztem, épp egy tízéves zongoraművész-palánta lakott benne; a fal vékony, a szorgalmas gyakorlás jelentette művészi élvezet csekély volt. Szerencsére néhány hónap múltán elköltöztek, és az üresen maradt lakásba beajánlottam nagynénémnek fiatal barátomat, Kornélt és két haverját (egyikük ugyancsak rádiós újságíró kolléga, a harmadik egy fiatal fotóművész volt). Néhány nap múlva kiderült, hogy cseberből vederbe kerültem: gyakorlatilag a Neoprimitív Együttes lett a szomszédom.

 Fellépés előtt ők is szorgalmasan „gyakoroltak” – éjjel 2-ig. Azért csak addig, mert olyankor már pizsamában és zord arccal átmentem hozzájuk balhézni. A srácokat kedveltem, a zenekart, a show-jukat nem: primitívnek tartottam – „neo” nélkül. Viszont nagyon népszerűek voltak a Közgázon, ahol legtöbbjük végzett, meg diákklubokban, ifjúsági táborokban; egyszer én is jól berúgtam velük a nagymarosi Express táborban. A három hivatalos bérlő mellé hamarosan mások is beköltöztek, előbb barátnők, aztán ex-barátnők újabb barátai. A konyhájukban is laktak, így aztán hozzám jártak át kakaót, teát, rántottát főzni; lényegében szabad bejárásunk volt egymáshoz. A „kollégiumi” vagy „kommuna” életnek az vetett véget, hogy megnősültem. Judit ugyan szintén jól ismerte őket, és velem ellentétben még a Neoprimitívet is kedvelte, de a bohém rendetlenséget nem tűrhette, és hát egyébként is… Aztán elköltöztünk, aztán nekik is menniük kellett, mert a lakásra szükség lett. Kornéllal azonban megmaradt a kapcsolat, akkor is, amikor már nem voltunk kollégák. Az esküvőjén voltam először igazi falusi lagziban, mi lettünk elsőszülött fiának a névadó szülei (fiatalabbak kedvéért: akkoriban a keresztelőt helyettesítendő bevezetett állami rendezvény volt a névadó ünnepség); a nagyszülők kedvéért természetesen meg is keresztelték, de arra nem voltunk hivatalosak. Most már általában csak évente kétszer találkozunk: egymáshoz közel eső születésnapunk alkalmából valamely étteremben kettesben elfogyasztott ebéd alkalmával, illetve karácsony-újév tájékán nagy közös családi zabálás keretében. Minden egyéb ráadás – meg telefon.

János ugyancsak rádiós kollégám volt, illetve ez a kapcsolat már bonyolódott azzal, hogy a főnöke voltam. Tizennégy évvel fiatalabb nálam; amikor összebarátkoztunk ugyanúgy a krisztusi korban járt, mint Attila, akiről a bejegyzés utolsó harmadában lesz szó. Az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után hagyta el Erdélyt. Illetve máig nem hagyta el, csak áttelepült Magyarországra. Én akkoriban a Magyar Rádió általam megszervezett közép-kelet-európai (román, szlovák, horvát, szerb, orosz és ukrán nyelvű) adásainak a vezetője voltam, erős internacionalista – a közép-európai népek egymásrautaltságából, testvériségéből, szükséges barátságából kiinduló – meggyőződéssel. Ezt János is így gondolja, csak szükségképpen más nézőponttal és hangsúlyokkal. És azzal a – még barátságunk kezdeti időszakában is megmaradó – fóbiával, hogy én őt nyilván gyanús nacionalistának tartom. Ami a „gyanús” jelzőn kívül persze igaz. Már első hosszabb beszélgetésünk – borozgatásunk – során tisztáztuk egymástól sok tekintetben eltérő, sok tekintetben meg egybeeső politikai nézeteinket, amelyek soha nem tették kétségessé emberi összetartozásunkat. Ennél sokkal nagyobb kihívást jelentett eltérő habitusunk, az én konzervatív, főnöki fegyelmezettségem, illetve az ő szétszórtsága, pontatlansága, amit csak az egyensúlyozott ki, hogy nagyon jó és lelkiismeretes újságíró. Egyáltalán: kölcsönösen nagyra tartottuk egymás szakmai munkáját. Az ő elsőszülött gyermekéhez is van – főnöki – közöm: egy alkalommal annyira késett a munkából, hogy az adás biztonsága érdekében behívtam valakit helyette (még egyikünknek se volt mobiltelefonja), s amikor végül megjött, ingerülten hazazavartam. Zaklatottan távozott, otthon a felesége vigasztalta, állítólag ekkor fogant a fia. A telefonkapcsolat mellett Jánossal is a fix találkozási lehetőség a születésnap (vele inkább vacsora); kettőnk születésnapja szerencsére elég messze esik egymástól, ami évi legalább két együttlétet jelent.

A blogoszféra – kezdetben az olvasás, majd a blogírás – sok izgalmas, új kapcsolatot hozott.  2008-ban ez még nagyon új dolog volt nálunk, amikor tudomást szereztem a műfaj létezéséről, azonnal rávetettem magam. Akkoriban még viszonylag kevés blog létezett, eléggé áttekinthető volt a hazai blogvilág, leginkább a blogok neve meg a bloggerek nickje alapján válogattam, szörföltem. Így akadtam valakinek (egy mára nagyképű közéleti celebbé vált, akkor nagyon szimpatikus egyetemista srácnak) a linkfalán a rejtélyesen hangzó Platen névre. (Mint jóval később megtudtam, August von Platen–Hallermünde 19. században élt német költő volt.) Az olvasásból, kommentelés, a kommentelésből e-mailváltás lett, és kiderült az első nagyon fontos közös pont: Thomas Mann. Aztán személyesen is megismerkedhettem Attilával, és bár kezdeti kapcsolatunk nem volt konfliktusmentes, barátok lettünk. Sokat tanultam/tanulok tőle, lenyűgöz kultúrtörténeti alapossága, kutatókedve. Ennek bizonyítéka legújabb, Bécsi Naplók névre hallgató (túl sokat hallgató) blogja, ami valójában egy lassan, nagy kihagyásokkal születő internetes regény.Na meg a David Bowie-tól búcsúzó bejegyzései egy félbehagyott másik blogon.

Most veszem észre, e „cserép” három hősében közös, hogy születésnapunkat együtt elköltött ebéddel (vacsorával) ünnepeljük. Attilával csupán néhány nap (meg néhány évtized – apjával vagyok egyidős) választja el egymástól a születésnapunkat, és a rituális közös ebéd ezúttal is megvolt, noha már másfél éve Bécsben él. És megvolt a szokásos kölcsönös könyvajándék is, amiben a „szokásos” jelző nem letudni való kötelezettséget, rutint jelent, hanem emlékeztetést barátságunk intellektuális alapjára. „Rituális”, „szokásos” – írom, és Attilában, Attilával valóban fontosak a formák, a hagyomány kötőereje; konzervativizmusunk is összeköt, noha nagyon eltérő életünk egyes szakaszaiban – nagyon eltérő módon – megvetettük a konzervativizmust.

 

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

 

Szerző: rás  2016.11.20. 19:55 12 komment

Címkék: blogok David Bowie Neoprimitív

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr6511977370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

emdefalla 2016.11.21. 22:11:35

Köszönöm a "Bécsi Naplók"-at - valaha olvastam Platen-t (s Platónt is), ránézek ismét ;)

egy nagyi 2016.11.22. 01:00:33

rás:ahogy írod is, ezek intellektuális tartalmú kapcsolatok, de szerintem nem igazi barátságok. Úgy gondolom, közhelyesen az igaz, de barátomnak csak azt az embert tekinthetem, ha tudom magamról, hogy feltétel nélkül, szívből megtennék érte bármilyen segítséget. Például, ha mondjuk kórházba kerül, s otthoni ellátásában aktív vagyok, vagy mondjuk elviselem, ha elbutul vagy elborul az elméje, képes vagyok-e legyőzni magamban a jelent. Ha nem vagy képes magadból adni nem a véleményekért, nem az ebédekért, ajándékkönyvekért, a borozgatásokért, akkor magad vagy szegényebb. A végén viszont minden ember, amikor eljön az idő magányos marad, a barátaid talán felhívnak, de esetleg az ágytáladtól undorodnak.
Nekem a legjobb barátaim a könyvek, a keresés, a világ megérthetőségének dilemmája folytonosan izgat, ebben a folyamatban szerencsém van a családi kapcsolatomban.

rás · http://ras2.blog.hu 2016.11.22. 11:01:23

@egy nagyi: A Barátok I-ben írtam: "mitől barát a barát, mi különbözteti meg a havertől, a jó ismerőstől. Azt hiszem, a legfőbb kritérium – legalábbis számomra –, hogy jelen legyünk egymás életében, fontosak legyünk egymásnak." Vagyis nem csak intellektuális kapcsolatokról van szó, de valóban nem biztos, hogy tőlük várnám el az ágytálazást.

AttilavH · http://wienertagebuch1.blogspot.co.at/ 2016.12.03. 18:29:25

Rás! Külön és ezúttal nyilvánosan is köszönöm ezt a bejegyzést. Inspiráló erejű volt, ahogy legutóbbi leveled is (hiszen kapcsoltunk meghatározó eleme a rendszeres elektronikus levelezés is). Ezért nagy elánnal újból elkezdtem írni:
wienertagebuch.wordpress.com/
És persze a Bécsi naplók (mindössze egy betű különbség) is folytatódik.
@egynagyi: Nem hinném, hogy egyféle "igazi" barátság, párkapcsolat, családi kapcsolat létezik. A másik ápolása elsősorban a család, partner, házastárs feladata, ha nincs család, akkor fontos szerephez juthatnak a barátok is. A barát nem azért van, hogy megszüntesse a magányt, hanem, hogy enyhítése. Arra mostanában jöttem rá, hogy az emberi kapcsolat minősége - ahogy Rás helyesen írja - valóban az ottléttől függ: gondolok-e a másikra, akár csak úgy, akár valaminek az apropóján.

látjátok feleim szümtükkel 2016.12.03. 22:56:46

Ez egy nagyon bensőséges írás, jó volt elolvasni.

látjátok feleim szümtükkel 2016.12.05. 21:01:41

@rás:

Ha nagyon elfáradok, akkor ras.2-t, ezt: kilatasgaleria.blog.hu/
és a jövőben a bécsi naplót is látogatom.
Nem is tudom, miért férnek el egy csokorban.:D

rás · http://ras2.blog.hu 2016.12.05. 23:58:55

@látjátok feleim szümtükkel: Megtisztelsz - és köszönöm a linket is. :)

látjátok feleim szümtükkel 2016.12.06. 20:19:11

@rás:

Tisztelet titeket bloggereket illet, mert adtok valamit, ami nekünk blogtalanoknak nincs.

rás · http://ras2.blog.hu 2016.12.06. 23:03:47

@látjátok feleim szümtükkel: Aki nyilvánosan ír, exhibicionista, és nagyon vágyik az olvasó figyelmére. :)

látjátok feleim szümtükkel 2016.12.20. 21:14:27

Az olvasó is exhibicionista, és nagyon vágyik az olvasható írásra, ami rá figyel. A témájával.