„Az oroszok őrültek. Köztudottan. (Ráadásul sosem volt egy valamire való demokráciájuk, csak ilyen cáratyuskáik, még a zseniálisnál zseniálisabb íróik sem voltak demokraták, gyakorlatilag egyik sem.)” Tegnap írta ezt R., kedves ismerősöm, intelligens, művelt fiatalember, aki azonban előszeretettel „tüzel csípőből” (lövés előtt niksz morfondír). Komment volt egy, a Facebookon általam megosztott cikkre, a 24.hu-s Nagy József rendkívül érdekes interjújára Putyinról, Oroszországról a nagy tény- és helyismerettel rendelkező M. Nagy Miklós műfordítóval (ajánlom elolvasni). Ez után némi vita keletkezett egy másik kommentelővel, aki lényegében kétségbe vonta a „demokratikus író” fogalom értelmét. Válaszában ismerősöm egyrészt megnevezte Dosztojevszkijt és Tolsztojt nem demokrataként (és Gorkijt demokrataként), másrészt úgy pontosított, hogy demokrata író az, akinek írásaiban „egyenlő rangú és méltóságú személy mindenik szereplő, származzon akárhonnan is”. Mert – tette hozzá – „alapvetően a gondolatoktól leszünk demokratákká”.

Némileg elidőznék a demokrácia, irodalom és oroszok háromszögben (hogy aztán a bejegyzés második részében legutóbbi olvasmányélményemről számoljak be). Előrebocsátom – amit e blog rendszeres olvasói tudnak –, hogy ruszofil vagyok.

Az első dolog, hogy R. valószínűleg kevéssé ismeri (vagy csak hirtelen nem jutott eszébe) az orosz irodalom (kiragadott nevek következnek) olyan figuráit mint például Belinszkij, Babel, Petrusevszkaja, akiknek demokrata voltához aligha fér kétség. De mit mondhatunk például Bulgakovról? Továbbá bizonyíték-e (az egyébként grófi címéről lemondó, a parasztoknak iskolát nyitó) Tolsztoj „nem demokratikus” voltára, hogy a 19. századi Oroszországban játszódó regényeiben – szükségképpen nem egyenlő rangú – arisztokraták és muzsikok is előfordulnak? (Utóbbiak is a legméltányosabb, legempatikusabb beállításban.) És a rendszerellenes tevékenységéért halálra ítélt (majd kegyelemből csak) szibériai kényszermunkára száműzött Dosztojevszkij, a Feljegyzések a holtak házából meg a Megalázottak és megszomorítottak szerzője? Igen, tudom, hogy későbbi nagyregényeiben nem éppen a westminsteri demokrácia foglalkoztatta. De mégis…

Westminsteri (liberális, nyugati típusú) demokrácia. Demokrácia. Versus az őrült oroszok, akiknek sosem volt demokráciájuk? Tényleg nem volt. Az igazi kérdés azonban az, hogy miért nem volt? Őrültségből? Gonoszságból? Elmaradottságból? Nem arról van-e szó, hogy egy, a nyugat-európaitól eltérő történelmi, kulturális fejlődés másfajta utat határoz meg? Hogy egy újabb keletű párhuzamot mondjak: a közel-keleti „demokráciaexport” kudarca és a kísérlet szörnyű következményei mintha ezt bizonyítanák. Lehet magasabb rendűnek (felsőbbrendűnek) tekinteni a westminsteri demokráciát bármely más rendszernél, csak ez éppen a történelem egyenesvonalú, eleve determinált „fejlődését” feltételezi (ilyesmivel, ugye, a marxistákat szokták inkább vádolni), másrészt nem igazán demokratikus gondolkodás. Továbbá figyelmen kívül hagyja „a konkrét helyzet konkrét elemzését” (Lenin), a megértést. A többi között például azt, hogy az ortodoxia (pravoszlávia) éppúgy rányomta a bélyegét a politikai rendszerre, a társadalom generációkon, sőt századokon átörökített mentalitására, mint – teszem azt – a protestantizmus a skandinávokéra. Egyébként, ha már (némileg gegből) Lenint említettem: "gondolataiban" - elméletileg, filozófiailag - ő is demokrata volt (lásd pl. Állam és forradalom), ahogy – bár nem „westminsteri” módon – fontos demokratikus kísérletet jelentettek az 1905-ös, majd az 1917-es forradalom munkás- és katonatanácsai. Aztán a történelem (polgárháború, külföldi intervenció, elszigeteltség) mindent másképp alakított.

Mindez messzire visz (a – cári, majd szovjet – birodalmi múltról és annak elvesztéséről még nem is beszéltem), Putyinig és tovább…

Abbahagyom, és azzal folytatom, amit napok óta Olvasónaplóban akartam megírni, de most ide kerül, mert a megértésről, a „miért ilyen”-ről (is) szól. A 2015-ös Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című riportregénye. Kegyetlen, iszonyattal teli könyv azokról a nőkről, akik a második világháború idején a Vörös Hadseregben vagy partizánként harcoltak.

Magamtól nem olvastam volna el, már nehezen viselem a borzalmakat, de karácsonyra egy barátunktól megkaptam. Letehetetlen volt. Mindenkinek el kéne olvasni, aki tudatlanul handabandázva „oroszozik”, akinek csak „az van meg”, hogy a Magyarországra bevonuló szovjet katonák raboltak és tömegesen erőszakoltak meg nőket. Megértenék, hogy mitől, hogyan válik állattá az ember.

Alekszijevics a 70-es évek végétől többszáz egykori frontharcos – gyalogos, pilóta, tűzszerész, felcser stb. – nővel készített interjút, nem egy közülük 16-18 évesen önkéntesként csatlakozott a hadsereghez. Megvédeni a Hazát, „ütni a fasisztákat”. Mozaikként rakódik ki – nem a Nagy Honvédő Háború története, hanem –, hogy mit éltek át 1941 és 45 között, és hogyan élték meg, ami történt velük, s amit ők tettek. Lakóikkal együtt felégetett falvak, bestiálisan megkínzott és kivégzett emberek tömege a német előretöréskor. Hiányos hadfelszereléssel, elégtelen táplálkozással harcolni a világ akkor legkorszerűbb hadserege ellen. Érzéstelenítés nélkül sebesülteket operálni. Feleségnek, anyának lenni a háborúban, nőnek a férfiak között. És aztán, 1945 tavaszán a döbbenet a legyőzött ellenség földjén, hogy micsoda különbség van aközött, ahogy ők, illetve ahogy a németek éltek. Félelem, gyűlölet, szenvedés, szeretet. Az emlékezés fájdalma/öröme/lehetetlensége.

„Minden abból a rettenetes és titokzatos világból eredt – írja könyve bevezetőjében Alekszijevics. – Családunkban az ukrán nagyapám, édesanyám apja a fronton esett el, valahol magyar földbe temették, belorusz nagymamám, apám anyja partizán volt, s tífuszban veszett oda, két fia a hadseregben szolgált és tűnt el nyomtalanul a háború első hónapjaiban, hármójuk közül csak egy tért vissza. Az apám. Tizenegy távoli rokonomat elevenen égették el a németek – volt, akit falusi házában, másokat a falu templomában. Minden családban volt ilyen. Mindegyikben.”

(Ajánlom továbbá Elem Klimov Jöjj és lásd! című, ugyancsak gyönyörű és kegyetlen filmjét. Letölthető például innen.)

Szerző: rás  2017.02.04. 20:04 12 komment

Címkék: történelem háború oroszok Klimov Alekszijevics

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr2612183098

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2017.02.04. 22:40:58

rás:írd meg a kommentelődnek,hogy az író az életben lehet demokrata, de olyan, hogy demokratikus író nem létezik, csak a műveiben ábrázolt emberi viszonylatok lehetnek demokratikusak, melyek olykor a demokratikus értékek mentén fejeződnek ki. Egyébként Neked igazad van.

DrotosRiChard 2017.02.05. 06:05:51

A fiatalember jelzőt szeretetteljes túlzásként értékelem, ugyanakkor valószínűleg igazad lehet. Alkalomadtán átgondolom újra.

beszélő név 2017.02.06. 18:21:48

Amennyiben a demokrácia első számú fokmérőjének a politikai cselekvés különböző formáiban mutatkozó szabadság mértékét tekintjük, ami azért egy elég jól mérhető mutató, a kérdés egy izgalmasabb formába hozható: Miért van erre a szabadságra egymástól jelentősen eltérő mértékben igény a különböző társadalmakban? Jómagam itt csupán négy olyan további mutatóra hívnám föl a figyelmet, amelyek feltűnően konvergálnak ezzel az igénnyel, és egyébként Oroszország esetében is különösen beszédesek.

(1) A kapitalista gazdaság-modell érvényesülése
(2) Az állam, mint intézmény, értéksemleges felfogása és működtetése
(3) A természeti és társadalmi jelenségekre adható racionális magyarázatok társadalmi elfogadottsága
(4) Az individuális értékek viszonya a közösséget alakító szabályokhoz és szimbólumokhoz

Ez a négy pedig valóban és erősen történelmi-kulturális meghatározottságú indexe egy közösségnek. És talán ennek fényében az a másik kérdés is szerencsésebben kezelhető, hogy a demokráciára mennyiben érdemes egy ideális fejlődés végpontjaként tekinteni. Mindenesetre az egyén boldogulása, szándékainak és vágyainak megvalósíthatósága, életének kötöttségektől leginkább mentes formálhatósága minden bizonnyal függ politikai szabadságának mértékétől is. A demokrácia végső soron individuális műfaj: egy autonóm, racionális jegyeket mutató egyént feltételez, aki – nem nárcizmust vagy önzést értve alatta, de igenis – szereti önmagát, és inkább gondolja, hogy a politikai intézmények vannak ő érte, mintsem hogy ő lenne azokért. Az individuum térnyerését azonban botorság lenne a történelem céljának, vezérfonalának, vagy akár a fejlődés motorjának tekinteni. Az már akkor sokkal értelmesebbnek tűnik, hogy amennyiben az egyén teret nyer, a történelmet is elkezdi saját igényei szerint olvasni és írni. A fukuyamai látomás a történelem végéről eklatáns példája ennek.

Azt is hiszem azonban, hogy a demokrácia megléte, vagy éppen deficitje apró tapasztalatokban a leginkább kézenfekvő. Mik az első gondolatai egy orosz, egy magyar vagy egy svéd autósnak, amikor a rendőr gépjárműellenőrzésre leinti? Mi fut át a fejedben, amikor egy jól láthatóan más kultúrából érkezett idegen lép rá a lábadra a tömegben? Hogyan viselkedünk a hivatalban? Mit gondolunk, amikor befiztjük az adónkat? A demokrácia végső soron élő gyakorlata a politikai közösségnek, napi szinten valósul vagy bicsaklik meg. A társadalom pedig nap mint nap felfedi rá vonatkozó valós igényét ezekben a gyakorlatokban.

rás · http://ras2.blog.hu 2017.02.06. 19:34:55

@beszélő név: Köszönöm az érdekes fejtegetést; nem állítom, hogy minden elemében követni tudtam. Ha azonban jól értem, a demokrácia megvalósulását, működését - talán az uralkodó kapitalista gazdasági (és teszem hozzá: társadalmi) modell miatt - az egyén szabadságához és ebből is következő (vagy ezt feltételező) racionális ítélőképességéhez kötöd. Ezt elismerve azonban egyenrangúan hozzátenném a közösség szerepét, az egyén és közösség viszonyát, ami nem szűkíthető le a te 4. pontodra. Eltekintve saját kommunisztikus felfogásomtól, emlékeztetek arra, hogy a demokrácia-fogalom születésénél, az ókori Athénben, az állampolgári jogoknál meghatározó volt a közösséghez tartozás. S az újkori demokrácia talán első eklatáns példája, a 18. századi amerikai forradalom is közösségalapú volt.

egy nagyi 2017.02.06. 22:11:09

@beszélő név: próbálom értelmezni amit mondasz, tehát a szabadság mértéke a demokrácia lakmuszpapírja, a négy pontodat értem, az egyén térnyerése individualizmusa révén jön létre, s így a történelmet, talán mondhatjuk így szubjektíven értelmezi.A legutolsó bekezdésed tökéletesen megvilágítja a fentebbieket, a két utolsó mondatod a kulcsmondat, s egyáltalán, nem zárod ki a politikai sőt társadalmi közösségeket, mint rás gondolja.

beszélő név 2017.02.06. 22:55:22

A politika közösséget feltételez, a politikai szabadság állapotával összefüggő demokrácia nem kevésbé. A demokrácia individuális orientációja ezt annyival egészíti ki, hogy a politikai cselekedetek feltételeit és motivációit az egyén szempontjából írja le. Bármely közösség, legyen a nemzet egészéről, egy etnikai, egy szubkulturális, vagy más szociális fogalmakkal megragadható kisebbségről szó, annyi szabadsággal bír, amennyivel tagjai bírnak. Ha politikai pártok között időről időre választani lehet, ez azért válik valósággá, mert egyes egyének dönthetnek úgy, hogy politikai pártokba tömörülnek, más egyének meg úgy, hogy szavazatot adnak le egyikre-másikra. Ha egy országban a melegek házasságra léphetnek egymással, ezt a jogot a meleg közösség nem tudja gyakorolni, csakis ennek a közösségnek a tagjai. Ha hazánkban a német kulturális hagyományokat ápoló közösség iskolát tarthat fönt, ahol kultúráját átadhatja újabb generációinak, ez konkrét egyének konkrét cselekedetei révén történik meg. Röviden: aki a szabadsággal él, aki a szabadságot kézzelfoghatóvá változtatja, élő tapasztalattá alakítja, mindig az individuum.

A demokratikus intézmények elméletében a csoportok és közösségek alapvetően elvont entitások, létezésük és használatuk (pl. a jogalkotásban) annyiban indokolt, amennyiben vannak egyének, akik az adott csoport tagjaiként határozzák meg önmagukat, amennyiben személyes identitásuk részét képezi egy ilyesfajta leírás.

rás · http://ras2.blog.hu 2017.02.07. 10:50:27

@beszélő név: Világosan megfogalmaztad a kettőnk felfogása közti különbséget. Én ugyanis úgy vélem, hogy bármely közösséghez - nemzet, társadalmi osztály, réteg, etnikai, szubkulturális stb. kisebbség - tartozó egyén szabadságát végső soron az adott közösségnek a szabadsága határozza meg (és határolja be).

rás · http://ras2.blog.hu 2017.02.07. 11:32:03

@beszélő név: Fenti állításom természetesen kiegészítendő azzal, hogy a közösség és a közösség tagja, az egyén között nem ilyen mechanikus a viszony. Az például, hogy az adott közösség milyen szabadságot élvez, mit vív ki magának, nagy mértékben függ az egyének szándékaitól, akaratától, cselekvőképességétől.

beszélő név 2017.02.07. 17:54:35

Igen, úgy tűnik ez valóban markáns különbség nézeteink között. Egyén és közösség mintha egy érme két oldala volna, bármelyik meghatározható a másik felől, miközben amikor ilyesfajta ügyekben véleményt alakít ki az ember, akarva-akaratlan prioritást alakít ki az egyik részére.

Még eszembe jutott valami, kifejezetten az oroszokra vonatkozóan, és kíváncsi lennék a véleményedre. Azok közé a bizonyos történelmi-kulturális meghatározottságok közé, amik ellehetetlenítik egy nyugatiasabb demokrácia kiépülését Oroszországban, szívem szerint oda sorolnék egy egészen sajátosat is. Mintha a mai napig is, jóllehet bizonyos transzformációk figyelembevételével, széles rétegekben élne az igény a "cár atyuska" iránt. Nem pusztán egy erős kezű, bizonyos tekintetben akár az írott törvények fölé pozicionált vezető figurája ez, hanem valaki, aki vallási és szimbolikus tartalmak valamifajta ötvözeteként a "nép" szemében valóban "atyai" minőségben ölt testet. Eleve kultikus személyiség, aki hatalmát gyakorolva, mintegy nászra lép "Oroszország anyácskával".

Sztereotípiákból építkezem, vagy valóban lenne helye ilyesfajta megfontolásoknak Oroszország kontra demokrácia témakörben?

egy nagyi 2017.02.07. 18:38:52

Az atyai minőség iránti igény a nép szemében nemcsak orosz jelenség, mert az vitathatatlanul benn van az orosz nép lelkében, de ha kitekintünk ebből az orosz relációból számos helyen megtaláljuk, mármost az a kérdés, hogy mennyiben tud a demokrácia egy adott országban organikus úton kialakulni, Magyarországon nem beszélhetünk organikus útról, kérdésként vethető az is fel, hogy Oroszországban a 17-es forradalom mennyire volt organikus fejlődés eredménye.

rás · http://ras2.blog.hu 2017.02.07. 19:42:11

@beszélő név: Szerintem nagyon jól látod "cár atyuska" és "Oroszország anyácska" frigyét. :) Az erőskezű vezetőben való vallásos hit gyökere a bejegyzésemben is említett ortodoxia, vagyis a keleti kereszténységben az állam és az egyház vezetőjének azonossága, a bizánci típusú egyházakra jellemző cezaropapizmus: az orosz cár - ahogy a bizánci császár - a "nemzeti" egyház világi vezetője. Ehhez jön a birodalmi létből fakadó tapasztalat, hogy csak az erőskezű uralkodó - Nagy Pétertől Sztálinig - képes megtartani (esetleg növelni is) a birodalmat. Az orosz kultúrában, szellemi életben hatalmas azoknak a jelentős gondolkodóknak a száma, akik alátámasztották és népszerűsítették a magyarra - kicsit más jelentésű -önkényuralomként fordított"szamogyerzsavije" vagyis a korlátlan hatalmú uralkodó eszméjét. Az újabb korból Szolzsenyicint említeném közülük, de a sor egyáltalán nem szakadt meg vele. Az uralkodóban való hithez pedig valóban nagyon jól passzol a hazához fűződő - az egyház, az iskola és a kultúra, benne elsősorban is az irodalom által sulykolt - mély, érzelmes viszony, "Oroszország anyácska" őszinte szeretete. (Ez fogott meg egyébként döbbenetes erővel Alekszijevics könyvében is.)